Napjainkban Velencéről, az egykori dúsgazdag dalmáciai kereskedővárosról, főként a maszkok, gondolák és a temérdek mennyiségű turista juthat eszünkbe, akik úgy nyüzsögnek a díszletté degradált történelmi város utcáin, mintha az még mindig egykori dicsfényében tündökölne, miközben pont ez a hatalmas turistahad volt az, amely már rég kiölte a régi utcák és épületek hangulatát és a hely egykori varázsát.
Amikor azonban leszáll az éj és kiürülnek az utcák, egy valószínűtlenül furcsa dolog veszi kezdetét... Azok a terek és épületek, amelyek eddig halott díszleteknek tettették magukat, elkezdenek élni és lélegezni. Lépések hallatszanak, ányak tűnnek fel és tűnnek el a szűk utcasarkokon, és az ember egy pillanat alatt a valódi Velencében találja magát ... a felázott téglafalak mindenhol érezhető dohos szaga, a várost behálózó csatonák tükörsima vize, a mindent belengő tompa csend, mind mind azt a nyugtalanító érzést erősítik az emberben, hogy ebben az útvesztőkkel teli városban nemcsak térben, de időben is eltévedni látszik...
Lehet, hogy csak képzelgés... Lehet, hogy már rég halott a város... Vagy lehet, hogy mindvégig élt, csak a nagy ricsajban nem halljuk a légzését...
