Nagyon félek.
Kb teljesen megbénulva aggonizálok és reménykedek, hogy lassan telik az idő. Kurvára félek, hogy elmegy mellettem az élet, hogy nem azzal töltöttem amivel kellett volna, hogy nem alkotok semmit, hogy nem én csinálom meg azt, amire annyira irígykedhetnek.
Már annyira eluralkodott rajtam a kétség mindennel kapcsolatban, hogy valójában ezt kéne-e tennem, ezzel jutok-e előrébb, hogy semmit sem csinálok. Félek az elvásároktól, és rettegek a megfelelni vágyásom sikertelenségétől.
Kibaszottul nehéz ebben az állapotban bármibe is erőt fektetni, bármiért dolgozni. Eközben minden úszik el mellettem.
Fogalmam sincs hogyan fogok tudni ebből kikerülni, hogyan leszek újra gondtalan és erős, annyira tudatos, hogy valamiért küzdjek, mert értéknek találom.
Semmi értelme ennek az állapotnak, ahogy a szétcsapott állapotomnak sincs, mert semerre nem visz, de legalább nem fáj.
Caulfield
