Pilinszky János meséinek tömbje páratlan kísérlete meseirodalmunknak. A japán selyemfestés egyszerűségének aszkétikus talányosságáig vezető útján Pilinszky meseíróként is egészen magányosat alkot: nehezen föloldható, értetlenséget is kiváltó jelrendszere ledobott, lebomlasztott minden díszt a vázról, s e bomlás utáni, megviselt szerkezet rekonstrukcióját már egészen a véletlen jövendőre bízta. Lírájának sokszor megszakadt, mégis egyenes vonalú fejlődése meséiben, a mesék történelmében is megragadható. Meseírói szenvedése – mint a század közepének egész magyar „gyerek”irodalma – távol áll a gyermeki kielégülés felszabadításától. Az aktuális pillanat nemcsak őt fojtogatja: ő is nyelvi absztrakcióba fojtja, jelképbe, a hagyomány igazításra szoruló rejtvényeibe aktuális nyomorúságát. Nemcsak kiírja magából, de felülírja azt. Átgyúrja, teremtő erejű ünneppé kántálja egyre szikárabb, egyre szűkszavúbb (nem gyermekibb) tisztasággal. Egyre ünnepelhetetlenebbül. Tisztasága sem emlékeztet végül már a gyermeki hitre, a fellélegző győzelmekre. A tragédiák katarzisához közeledő-közelítő fegyelem a vereségre készülő mesehős áratlansága.
Kovács Lajos (Új Forrás, 1997/10)
