Anyagpályák - Poszthumán természetrajz
„Kóbor árnyékok voltak, csak akkor kaphattak volna erőre, ha kénytelen kelletlen fájdalmuk rögeibe kapaszkodnak”
- írja Albert Camus, A pestis (1947) című regényében.
Disztópia. A disztópia ábrázolása nem egyedi, vagy korszakhoz köthető, hanem konstans, visszatérő kérdéskör, ami mindenkor foglalkoztatja az alkotókat.
Hogy mire reflektál, a disztópikus mű, azt a megszületésének helye, problémaköre és ideje határozza meg. Kihalt világról, tájakról, amit elhagyott az ember
és Isten jelenléte is megkérdőjelezhetővé válik. Milyenek voltak és lesznek a földi létformák az ember után? Lehet tragikus, szatirikus, esetleg állandóvá váló nyugalom? Szeretném, ha kimaradna az ember, mint forma, mint szimbólum.
Ezek nem az emberi társadalom emlékeiből maradt alakok, hanem fiktív lények a vásznon.
Képgrafikai munkáim során tiszteletben tartom a klasszikus technikákat, de szeretem vegyíteni őket. Az "Anyagpályák" rétegelt falapok, amikből 2-3 réteg
mélyen kimetszettem a formákat, vájatokat. Két sík jött létre, mint a klasszikus értelemben vet fadúcoknál, de nem sokszorosításra szántam őket, hanem nyersvászonnal felkasíroztam a rétegelt lemezeket és így a fa gyakorlatilag eltűnt, de erős és sima felülete további lehetőséget biztosított. Két-két rétegű
(szürke) szitanyomással fejeztem be a munkát, a technika lehetősége segít abban, hogy a mélyebb rétegeket a foltok kiemeljék. Amit a síknyomás nem ér,
az érintetlen marad. Pályák jönnek létre, ami számomra táj, horizont, magányos organikus objektumokkal kiegészülve. Messzebbről szemlélve a fény
határozza meg a mélységüket.
