A mi kultúrkörünkben a családi lakókönyezet jellemzője, hogy a különböző életfunkciókhoz rendelt területeket szétválasztja. Külön tér a tisztálkodáshoz, a főzéshez, az evéshez, a kikapcsolódáshoz, a munkához. Ez nem jelent szükségszerűen fallal határolt helyiségeket, de ha van rá lehetőség, minden tevékenységnek van dedikált helye. Ebben a térszervező szemléletben a gyerekszoba egy sűrű „mikrovilág”, hiszen itt egyetlen (gyakran elég kicsi) helyiségen belül történik a funkcióhalmozás, mert a gyerek az, aki a családon belül a legtöbb változáson megy keresztül. A gyerekszoba idővel egy kamasz és akár egy fiatal felnőtt számára is otthont ad, aki itt alszik, tanul, játszik, eszik,gyakorolja a hobbiját, ide vonul el és éli közösségi életének egy részét. A szobán belül pedig az íróasztal az egyik olyan bútor (az ágy mellett), mely teret ad a legtöbb tevékenységnek. Ha a gyerekszoba funkcionálisan egy „mikro-lakás”, akkor ezen belül az asztal egy sűrített gyerekszoba.
A gyerekszoba kialakítása kezdetben inkább a szülőről szól; akkor is, ha a szülő szándéka gyermeke igényeit szolgálni. Ilyenkor a gyermeknek még nincs önálló identitása, ezért az első években a szülő vele közel azonos értékű „felhasználó”. A gyermek fejlődésével a szülő-gyerek kapcsolat is változik, és ez hat a téri igényekre is. Ebben a folyamatban számomra a legizgalmasabb pont, amikor 6-7 éves korban az iskolakezdés ráerősít a felnőtté válás hosszú folyamatára, mely végül a szülőről való leváláshoz vezet. Ennek a pontnak pedig a tárgyi sarokköve az íróasztal (hiszen ekkor tanulunk meg íni).
A konvencionális gyerekíróasztal típus felépítése statikus, és a gyerek növekedését a szék állíthatósága követi le. Emiatt az asztal ergonómiai szempontból felnőtt bútonak számít, viszont ezzel szemben áll a didaktikus, kissé suta, zárt, fiókos szerkezet, és a szokványos méretnél valamivel kisebb munkafelület, mely gyakran kiegészül „gyerekes” formai részletekkel. Így a tárgy végső soron egy esetlen hibrid a gyerekek és felnőttek világa között, ami szép analógiája a kamaszkorról alkotott képzeteinknek. Léteznek ettől eltérő kompozíciók is, melyek például összetett csomóponti megoldásokkal követik nyomon a gyermek testi fejlődését és igényeit. Ám ezek szinte minden esetben, (talán a műszaki „komolyságot” kompenzálva), formailag teljes vállszélességgel képviselik az infantilizáló gyerekbútor archetípusát.
Az én koncepcióm tulajdonképpen egy vallomás arról, hogy szerintem hogyan kellene egy gyerekhez viszonyulnunk, hogy könnyebbé tegyük számára ezt a nehéz életszakaszt. Célom, hogy megpróbáljam átértelmezni a műfajban uralkodó eszme- és arányrendszert.