ODU

Egy tárgy tervezése során számomra elengedhetetlen a személyes érintettség. Amikor az egyetem 2018-as tavaszi félévében azt a feladatot kaptam, hogy tervezzek egy asztalt, szokás szerint először megvizsgáltam, hogyan kapcsolódom ehhez a témához. Ekkor tudatosult bennem, hogy gyerekként a legmeghatározóbb saját bútorom az íróasztalom volt. Kilenc éves koromtól kezdve ugyanis nem volt saját szobám, így pár évig a folyosó végén, majd szüleim hálószobájában terpeszkedtem az asztalommal. Vagyis, ez a tárgy és a mindenkori helye jelölte ki a privát territóriumomat a házon belül. Ez volt az első, már nem játék tárgyam, amit osztozás nélkül birtokolhattam, és meghatározta az identitásomat a térben, egészen a szülői ház elhagyásáig.​​

A mi kultúrkörünkben a családi lakókönyezet jellemzője, hogy a különböző életfunkciókhoz rendelt területeket szétválasztja. Külön tér a tisztálkodáshoz, a főzéshez, az evéshez, a kikapcsolódáshoz, a munkához. Ez nem jelent szükségszerűen fallal határolt helyiségeket, de ha van rá lehetőség, minden tevékenységnek van dedikált helye. Ebben a térszervező szemléletben a gyerekszoba egy sűrű „mikrovilág”, hiszen itt egyetlen (gyakran elég kicsi) helyiségen belül történik a funkcióhalmozás, mert a gyerek az, aki a családon belül a legtöbb változáson megy keresztül. A gyerekszoba idővel egy kamasz és akár egy fiatal felnőtt számára is otthont ad, aki itt alszik, tanul, játszik, eszik,gyakorolja a hobbiját, ide vonul el és éli közösségi életének egy részét. A szobán belül pedig az íróasztal az egyik olyan bútor (az ágy mellett), mely teret ad a legtöbb tevékenységnek. Ha a gyerekszoba funkcionálisan egy „mikro-lakás”, akkor ezen belül az asztal egy sűrített gyerekszoba.

A gyerekszoba kialakítása kezdetben inkább a szülőről szól; akkor is, ha a szülő szándéka gyermeke igényeit szolgálni. Ilyenkor a gyermeknek még nincs önálló identitása, ezért az első években a szülő vele közel azonos értékű „felhasználó”. A gyermek fejlődésével a szülő-gyerek kapcsolat is változik, és ez hat a téri igényekre is. Ebben a folyamatban számomra a legizgalmasabb pont, amikor 6-7 éves korban az iskolakezdés ráerősít a felnőtté válás hosszú folyamatára, mely végül a szülőről való leváláshoz vezet. Ennek a pontnak pedig a tárgyi sarokköve az íróasztal (hiszen ekkor tanulunk meg íni).

A konvencionális gyerekíróasztal típus felépítése statikus, és a gyerek növekedését a szék állíthatósága követi le. Emiatt az asztal ergonómiai szempontból felnőtt bútonak számít, viszont ezzel szemben áll a didaktikus, kissé suta, zárt, fiókos szerkezet, és a szokványos méretnél valamivel kisebb munkafelület, mely gyakran kiegészül „gyerekes” formai részletekkel. Így a tárgy végső soron egy esetlen hibrid a gyerekek és felnőttek világa között, ami szép analógiája a kamaszkorról alkotott képzeteinknek. Léteznek ettől eltérő kompozíciók is, melyek például összetett csomóponti megoldásokkal követik nyomon a gyermek testi fejlődését és igényeit. Ám ezek szinte minden esetben, (talán a műszaki „komolyságot” kompenzálva), formailag teljes vállszélességgel képviselik az infantilizáló gyerekbútor archetípusát.

Az én koncepcióm tulajdonképpen egy vallomás arról, hogy szerintem hogyan kellene egy gyerekhez viszonyulnunk, hogy könnyebbé tegyük számára ezt a nehéz életszakaszt. Célom, hogy megpróbáljam átértelmezni a műfajban uralkodó eszme- és arányrendszert.

​Abban a kérdésben, hogy az íróasztal mit kezd a gyermek testi növekedésével, én a passzív oldalon foglaltam állást. Szerintem logikusabb, hogy azt a tárgyat állítom a testemmel együtt, amelyik azt magába foglalja – tehát a széket. Amikor az „ideális méretet” határoztam meg, figyelembe vettem, hogy ez hogyan hathat a gyerek személyiségére, családon belüli szerepére, önbecsülésére, mivel az asztal territóriumot jelöl. A „felnőttek világában” is zsigeri üzenete van annak, hogy egy irodai könyezetben kié a legnagyobb asztal (Kosztolányi A kulcs c. novellája). A bútorom esetében az volt a célom, hogy ne legyen kisebb az asztal felülete az átlaghoz képest mindössze amiatt, mert a felhasználó az első néhány évben még gyerek. A szabad munkafelületet úgy alakítottam ki, hogy a mélység bőségesen megfeleljen az A4-es tankönyveknek és a későbbi laptophasználatnak, de ne legyen túlzó, ezzel némileg korlátozva az egymás elé hányt tárgyak túlszaporodását. A munkalap szélességét pedig megnyújtottam, mert a székkel a horizontális mozgást lehet kényelmesen követni, és így akár a szülő is odaférhet, amikor segít a tanulásban.

Az íróasztal használója számára nagy a kísértés, hogy a felületet telezsúfolja tárgyakkal, tárolóeszközökkel. Szerettem volna egy kompakt megoldást találni erre a problémára, ezért a tárolóedényeket az asztal részévé tettem, kis modulokká alakítottam. Ezek integrálhatóak az asztal testébe, és a munkafelülettől markánsan elkülönülnek. Ez a moduláris rendszer egyúttal a gyermek adaptációs készségét is fejlesztheti, a különböző egyszerű formákhoz kreatívan társíthat funkciót, a rendrakás élménnyé válhat, és az elemeket később lecserélheti változó igényeinek megfelelőbb típusokra. A moduloknak köszönhetően olyan titkos rekeszek is létrejönnek, ahova kincseket lehet rejteni. Szintén ehhez a játékossághoz, az asztal és a gyermek bensőséges kapcsolatához tartozik az a döntés, hogy a fiókok ívesen vissza vannak húzva – így lágyítják a formát, és diszkrétté teszik a tárolást. A két fiók kapacitása körülbelül négy darab A4-es tömbnek felel meg.

​A személyes tér élménye, a saját territórium erősítése miatt kiegészítettem az asztalt egy puha „palásttal”, mely optikai gátként öleli körül a bútort, de levehető, ha egy adott életszakaszban a nyitottság fontosabb. Ez reflektál a gyermek-szülő kapcsolat ciklikus változására is. A palást rögzítését egy acélcső vázszerkezet biztosítja, mely egységesen az asztalkorpuszt is alátámasztja. Ez a légies szerkezet tovább bővíti a lehetséges funkciók sorát, ugyanis tetszőlegesen lámpa, vagy más eszközök akaszthatóak és csíptethetőek rá.

A tömeg megformálása során fontos szempont volt számomra, hogy a bútort univerzálisan lehessen pozícionálni a térben, és ne a fal síkja határozza meg a helyzetét. Ezért a vázszerkezet dinamikus szögekben áll, hogy (egy ülőbútorhoz hasonlóan) közel egyenrangúak legyenek a jellemző nézetei.

Törekedtem rá, hogy természetes anyagokat használjak, melyek markánsan különböznek, és eltérő taktilis élményt nyújtanak. A nemez, a bőr, az acél és a fa hangsúlyos „analóg ingerek” a virtualitással szemben. A diófunér finom erezetét és meleg ányalatát megfelelőbbnek ítéltem a ma sokkal népszerűbb tölggyel szemben, annak karakteres cirmossága jelen helyzetben agresszivitást sugallana. Döntésem az anyagválasztásban megosztó, mert sokak számára a dió a jómódú polgári családok bútorzatát idézi, annak ellenére, hogy ma nem drágább anyag, mint a már említett "puritán" tölgy. Határozott célom volt ezt az álláspontot vitatni, mert a dió használata erősíti a koncepciót, hogy ez a bútor nem infantilis.​​​​​​

Bár az egyetemi tervezés ezen a ponton véget ért, úgy döntöttem tovább fejlesztem a tárgyamat. Számomra fontos, hogy ez a terv semmi esetre se váljon tömeggyártott termékké. A koncepcióm mellett az szól, hogy ez egy kisszériás, szinte személyre szabott bútor legyen, mert így képes hitelesen fenntartani a „megismételhetetlen”, bensőséges kapcsolatot a felhasználóval. Úgy tervezem, hogy minden darabot egy egyedi jellel látok el. Nagy hangsúlyt fektetek a kiegészítők fejlesztésére, például sokkal többféle modul lesz elérhető, különböző színű nemez palástok, csővégek és furatsapkák, továbbá egy levehető linóleumlap, ami védi a munkafelületet.

A fenntarthatóság jegyében tervezőként arra törekszem, hogy tárgyaim hosszú távra szóljanak, válaszoljanak a változó igényekre, és ezáltal képesek legyenek akár generációkon átívelő, maradandó értéket teremteni.​

S/ALON BUDAPEST - 2019​

Konzulensek: Juhász István, Kerékgyártó András

Külön köszönet Bella Gábonak és a Startjunior kft.-nek

Terv: Hevesi Annabella MA I.

2018

MOME​