Jónás Péter sorozatában a társas lét és a munka objektumai arányosan kapnak helyet. Hét olyan asztalt örökít meg, amelyhez ő maga személyesen kötődik: a szülői ház étkező asztalát, az otthoni konyhaasztalt és étkező asztalt, a kikapcsolódást nyújtó pingpong asztalt, valamint a munkához kötődő irodai, műtermi vágó- és világítóasztalt. Ábrázolásait anyagszerű realizmus és konstruktív absztrakció hasonló kettőssége jellemzi, mint a Pad sorozaton. Valamennyi kép pontos és hiteles képi rögzítése a tárgyaknak, néhol frottázs hatású felületi megmunkálással erősítve fel az anyagszerűség képzetét. A kompozíciók nézőpontja jellemzően szubjektív, felülnézeti és fragmentált, megidézve a tárgyakat használó személy által érzékelt képet. A tárgyak ugyanakkor könyezetüktől elvonatkoztatva „lebegnek” a semleges képtérben, ami metafizikus csöndet von köréjük, e transzcendens térben önmagukon túlmutató, szimbolikus jelentéssel telítve azokat. Valamennyi funkcionális tárgy, melyek a használatba vevő személyek nélkül idézőjelbe kerülnek, gyakorlati működésükre csak egy-egy tárgyi részlet utal: az íróasztalon egy villanyvezeték, a vágó asztalon a papír törmelék, a pingpongasztalon a magasságmérő vagy egy spatula a világító asztalon. Nyomok ezek, az ember ott létének, tevékenységének nyomai. Merthogy e tárgyakat nem önnön szépségük, míves megmunkálásuk teszi érdekessé, hanem a vele kontaktusba lépő ember tevékenysége. Az ebédlőasztal az étkezés szakrális rítusára és a család szimbolikus védő gyűrűjére utal. Az étkezés számos kultúrában rituális cselekmény, az európai képzőművészetben a szent étkezések jellegzetes ikonográfiai típusai az Utolsó vacsora és a Krisztus Emmausban jelenetek. A kézműves mesterségekhez kapcsolódó asztalok a Jézus gyermekségéhez kapcsolódó ácsműhely munkaasztala. Az alkotómunka színteréül szolgáló asztalok szintén kivételes tárgyak, amit jól mutat az a megbecsülés, amiben például híres írók vagy államférfiak íróasztalait részesíti a közösségi emlékezet.[1] A műtermek asztalai hasonlóképp kultikus tárgyak, amelyek gyakorta témái a csendéleteknek is. Vajda Lajos vagy Váli Dezső műtermi csendéletei lapidáris, letisztult rajzi eszköztárral idézik meg a képalkotás legszükségesebb kellékeit. Jónás Péter sorozatán hétből négy kép az alkotómunkához kapcsolódó asztal, mindahány különböző és jellegzetes színtere a kortárs művész-tanának terének: az otthoni műtermi asztal, a munkahelyi irodai asztal és a szitaműhely vágó- és világító asztala.
Ahogy bútoraink többsége, az asztalok is emlékező tárgyak. Függetlenül attól, hogy a személyes életidőben vagy a kollektív emlékezetben kapnak-e a helyet, olyan objektumok, amelyek felülete őrzi a rajtuk végzett valamennyi tevékenység nyomait, a forró lábos okozta elszíneződést, egy megcsúszott kés vagy elvétett szerva hasítékát, horpadások és repedések rejtélyes nyomait. Jelenlétünk nyomot hagy és sebet ejt a tárgyakon. Az érintés és nyomhagyás mágiájából ered az élettelen tárgyakhoz kötődő kultikus tiszteletünk, az a hit, hogy a fizikai kontaktus révén az érintkező személy lelkéből vagy az elveszett időből is elmentünk egy keveset. Mert ha már az érzések, egy jó beszélgetés édesapával, egy sikeres szett vagy egy jól sikerült gondolatmenet nem is tárolható el, megmarad belőle a fizikai ottlét kézzelfogható nyoma. Szakrális-szimbolikus elvonatkoztatásukat szolgálja a képek monokróm jellegű, transzparens lazúrokból létrejövő színezése, amely a sorozat több darabján a nyers fa színét megidéző, ikonszerű arany hatást imitáló, a sárgás-bana tónusokban játszik.
A nyomhagyás mágiájának ez a gondolatmenete mélyen rokon a sokszorosított grafika filozófiájával, hiszen a nyomtatott kép alapelve a fizikai kontaktus, a lenyomatnak az az ereje, amely hidat képez ittlét és távollét között.[2] Maurer Dóra grafikai sokszorosított grafikai működésének központi gondolata volt ez: „A nyomatok dokumentumok, egy esemény «kimerevítései».” – írta.[3] Jónás Péter asztal-portrékat hoz létre, figyelmesen reprodukálva meggyötört felszínük valamennyi repedését és karcolását. Rétegelt nyírfalemezre nyomtatja a képeket, amely maga is az asztal lapjának erezetét imitálja. Egy alkalommal tér csak el ettől, amikor a szitanyomásnál használt világítóasztal képét light-bokszként installálja. Beton a betonba, fa a fába visszatér, képtárgy és műtárgy határvonala összemosódik, ahogy az eredeti és nyomat fogalma is egymásba ér.
Révész Emese: A XXVIII. Miskolci Grafikai Triennálé 2020 katalógus, 106-109 o.
(Herman Ottó Múzeum-Miskolci Galéria)
[1] „A bútorok életrajzokat hívnak elő, kérdéseket vetnek fel, szövegeket mozgatnak, megidézik hajdani tulajdonosuk személyét. Minden egyes karcolás, sérülés, a használat nyoma emlékeket ébreszt, történeteket rajzol maga köré. A tárgy tovább él, és velük együtt minden egyes íróasztalon megőrzött tintafoltban, repedésben, a székek karfájának kopásán, a fotelek süppedéseiben ott vannak egykori használóik: maguk az írók is.” – írja Kalla Zsuzsa a Petőfi Irodalmi Múzeum magyar írók bútorait bemutató kiállításának bevezetőjében. Magukra maradt bútorok. Írók bútorai a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében. 2019. június 21. - 2020. február 28. - https://pim.hu/hu/kiallitas/magukra-maradt-butorok
[2] Didi-Huberman i. m. 35.
[3] Maurer Dóra: Rézmetszet, rézkarc. Corvina, Budapest, 1976, 36; Lásd még: Révész Emese. Nyomtatás – nyomhagyás. Maurer Dóra grafikai munkássága. In: Nyomtatás/nyomhagyás. Maurer Dóra grafikai munkássága 1957-1981. magyar Képzőművészeti Egyeteme, Gáyor-Maurer Sumus Alapítvány, Budapest, 2018, 7-46.
