......„A művész szabad ember lett. Bárki kedve szerint tüntetheti ki magát a művész, sőt a zseni címmel. Bármilyen színfoltot, bármiféle skiccet vagy vázlatot műalkotásnak nyilvánítanak a szent és sérthetetlen szubjektív érzésvilág nevében.
Az
ösztönös hajlam számít, nem a szaktudás. A becsületes
kézműves-technikát légből kapott, véletlenszerű
improvizálással cserélték föl. ..
…Egy mű megítéléséhez
már kritérium sincs. A jó és a rossz fogalma sem konvencióra,
sem komoly szaktudásra nem támaszkodhat.
A
műkritikus, aki egyedül a meglévő művet ismeri, a készülőket
nem, csak szubjektív véleményének adhat hangot: vagy barátja,
vagy ellensége a festőnek…
…A „művészfajta”
túlburjánzása és a mindenféle művek mérhetetlenül felfújt
tömege kihat az alkotói morálra is…
…Egy magát elitnek tituláló kisebbség saját kizárólagosnak hitt értelmességénél fogva felsőbbrendűséget is képzel magának. Pedig az értelem nem ismer kasztokat, s a kultúra sem a műveltek kiváltsága.” .....
(V. Vasarely, 1950-53)
..igazából a klasszikus táblaképekben hiszek..
1980-ban, amikor a matematika érettségit írtam-nem engedték használni azt a Sharp számológépet, amely ma már megmosolyogtatna mindenkit a „tudásával” a kijelzőjével, a hatalmas „Szokol”-elemmel. Nem lett volna fair használni, mert ekkor még csak hármunknak volt az osztályban.
A Commodore 64-es számítógépem alkalmas volt számtalan, addig hihetetlen csodára-főleg az alacsony felbontású grafikájú játékok futtatására. De még mindig csak a lehetőséget láthattuk benne. Aztán meglódult a személyi használatra szánt számítógépek fejlesztése, kifejezetten fogyasztói szempontok figyelembevételével (minden tiszteletem Steve Jobs-nak) mert évezredek alatt bevált mint lakó- és közösségi térben elhelyezett könyezet- formáló tárgy. A sokszorosított vagy az egyedi táblakép praktikuma- használhatósága-hatása és értéke esetenként változik. Erről külön írok.
Tudomásul kell venni a számítógép, az elektronika tényerését nemcsak a hétköznapi életünkben, hanem a műalkotások létrehozásában. Ezen túlmenően már nemcsak a létrehozásban, hanem a prezentálásban is eddig elképzelhetetlen távlatokat nyitott a technika fejlődése.
Amíg Vasarely „csak” felismerte a számítógépben rejlő jövőbeli lehetőségeket, addig a halála (ill. alkotói korszaka) óta eltelt időben mérföldes léptekkel indultunk meg az útkeresésben.
Azért írok útkeresést, mert ahogy haladunk előre a megismerésben-úgy nyílnak ki újabb kapuk. És elindulva egy úton, újabb kapuk nyílnak. Meghatározza az irányt a hardver- és szoftverfejlesztők elképesztő tempója.
Amíg a hetvenes évek végén Magyarországon a négy alapműveletes zsebszámológép térhódításán ámultunk, addig a mai okostelefonok, az azokra fejlesztett applikációk szédítenek minket.
Az elektrográfia mindeközben az oldalvizeken behajózott a művészet kikötőjébe, mint eltűrt és ismeretlen alkotói stílus ill. technika. A fénymásolók, nyomtatók fejlesztése előrébb tartott, mint a grafikus kártyák ill. grafikus szoftverek fejlesztése.
A fotószerkesztő (ezáltal fotómanipuláló) programok fejlesztése valószínűleg a digitális fényképezés –ezzel együtt a digitalizált analóg fényképezés- fejlesztését célozta.
A kifejlesztett alkalmazások, a mind újabb bővítmények elképesztő fotó-trükköket tettek lehetővé a használó számára. Használó, mert már sem a fényképezéshez, sem az utómunkálatokhoz nem szükségeltetett az a mennyiségű tanulás és gyakorlat - ami addig alapfeltétele volt a fotósnak, a fotózásnak.
Amíg a retusálás, a háttér-manipuláció stb. számítógépen való elvégzése a klasszikus analóg fotózás átemelése volt a digitális világba-addig a különböző torzító, színező stb. műveletek elindították az új irányt, az elektrográfia egyre szélesebb skáláját.
A fenti, megállíthatatlan fejlődésen túl megjelentek a különböző mozgó installációk, a GIF (Graphic Interchange Format) animációnak különböző hihetetlenül látványos elemei. Az op-art is megújult, hiszen a klasszikus táblaképi optikai művészet sokkal látványosabb lett animált változatban.
A klasszikus táblaképeken látható statikus ábrázolások mellett mint látható, a mindennapi életünkben aktívan jelen levő művészet megjelenhet az animált képi ábrázolás.
Mint egy rövidfilm; úgy mutat be fantasztikus, eddig elképzelhetetlen átalakulásokat mint lényegi elemeket..
Amennyiben a nagyméretű, televízióhoz hasonlító panelek sorozatgyártása megkezdődik. Egy, az „okos” TV- vel ellentétesen „buta” TV- amely mást nem produkál, csak a memóriából (lehet beépített vagy behelyezhető) előhozza, megmutatja a tartalmat. Mely lehet egy vagy több állókép diavetítésszerű prezentálása.
Lehet animációk időszakos vagy állandó lejátszása. Ez nem a JÖVŐ, hanem a JELEN.
Nagyjából 17’ fölötti méretben az enteriőrben meghatározó szerepet játszhat. A nagyméretű kijelzők gyártása nem probléma-egyre olcsóbbak, jelenleg a felbontás tökéletesítésén versenyeznek a fejlesztők.
Szóval semmi sem állhat a 21. század elejére nemsokára jellemző kifejezési forma, prezentálás és az ezzel együtt fejlődő alkotások útjába. Járható, nagy jövő előtt álló út. Gondoljunk csak bele: könyezet- és ízlésformálás akár több méter széles és magas kijelzők segítségével. A ma használatos (lehet hogy jövőre már elavult) néven: LED- panelek elhelyezése bel- és kültéren.
Ennek ellenére…
..igazából a klasszikus táblaképekben hiszek… (BL 2017)
Ahogy telik az idő (az időm), egyre inkább az op-art és az ahhoz kapcsolódó geometrikus művészet érdekel. Szeretem az egyszerű, minimalista tárgyakat, melyek lehetnek természetes úton vagy ember által megalkotott tárgyak. Ezeken belül a könyezetünkbe szándékosan elhelyezett objektumokat- akár térbeli, akár kétdimenziós kiterjedésű.
Szeretem a szimmetriát. Nem hirdetem az aszimmetriától való felsőbbrendűségét, egyszerűen - ez tetszik... (BL 2016)
Manapság egyre többen készítenek különböző munkákat és besorolják valamelyik művészeti ágba. Nekilátnak, elkészítik és be is mutatják -elsősorban az inteneten. Egymást feldícsérve rendületlenül készülnek az újabb és újabb munkák.
Nem kellene... (BL 2017)
Egy-egy alkotói időszak (amelyben húsz-harminc grafikát elkészítek) után kissé elfáradok. Mármint a koncentrálóképességem csökken le észrevehetően.
Eltelik igen rövid idő, melyben teljesen más ingerek ének- újra jár a kezem, cikáznak a gondolataim.
Ilyenkor teljesen más formák és színek érdekelnek, más irányt veszek.
(Az üresjárati időszakban eleinte azt érzem, hogy teljesen kiürültem- kirajzoltam minden ötletemet és innentől kezdve vajon mi fog történni. Aztán megnézek egy jó filmet vagy hallgatok kellemes zenét. Beszélgetek a családommal, és hirtelen-minden átmenet nélkül a kezem el kezd rajzolni a levegőben. Sürgősen papírt keresek és felvázolom az ötletet. Innentől kezdve nincs megállás, elkezdődik egy újabb munkás időszak.)
Akármerre nézek, mindenütt a Geometriát látom. A természetben és az ember által alkotott tárgyakban egyaránt.
Vannak olyan "képződmények", a nagy Intelligencia által alkotott geometrikus formák, amelyek talán a legtökéletesebb, leggyönyörűbb geometrikus formák. Az aranymetszést tükröző csigák, kaktuszok; virágok, fák és kövek... Mindennek az alapjai.
A történelem folyamán az ember érthetően ragaszkodott ezekhez az eredeti "alkotásokhoz", mindig ezekhez nyúlt vissza, amikor a Harmóniát akarta leképezni.
Az alkotók egy része akár hosszú éveken keresztül készít szinte egyforma képeket. Minimális formai, színbeli és kompozíciós variációkkal. Ez az ő dolguk, az ő küldetésük-nem akarom megítélni.
Én minden nap vagy akár napszakban a könyezetem, az engem akkor ért benyomások és élmények hatására kezdem a kompozíciót felépíteni. Ezért készülnek 24 óra leforgása alatt teljesen más forma és színvilágú képek.
Ami nem zárja ki azt, hogy bizonyos idő elteltével visszalépek valamelyik képhez és továbbgondolom azt. Pusztán azért, mert az azóta ért impulzusok továbbgondolásra késztetnek. Ez akár évekkel korábban készült képekkel is előfordulhat.
Egy tájképfestő X év gyakorlattal, tapasztalattal, tudással le akar festeni egy erdőrészletet. Kialakult az egyéni színvilága, az ecsetkezelése, a kompozíciós stílusa- egyszóval minden, amitől egy olyan képet fest, amit „elvának” tőle és amit akár én is szívesen felakasztanék a szobám falára.
Én, amikor elkezdek „vázlatolni” –akár papíron, okostelefonon vagy számítógépen- akkor, nem mindig az eredeti szándékom szerinti képet készítem el. Előfordul, hogy továbbfejlesztem, a vázlat szerkesztése közben alakítom gyakran teljesen más irányba a képet.
Nem más stílusba - marad az op-art, de a gondolatcsírából más fa nő ki.
Ez természetesen az én belső ügyem, más nem veszi észre és az eredeti ötlet vagy ötlet marad, vagy a későbbiekben újra előveszem és mégiscsak elkészítem. Vagy megint új inspiráció alapján tovább alakítom….
..aztán kezdődik minden elölről- így van ez hosszú évek óta... (BL 2016)
A legtöbb geometrikus illetve op-art alkotó érett korban kezdett el eme két stílusban alkotni. Korai alkotói szakaszukban kísérletezgettek, más utakat járva jutottak el ahhoz a stílushoz, amely igazán elismertséget hozott nekik. Időskálán feltüntetve szinte mindenki a 20. század harmadik harmadában volt aktív. Inkább kézműves technikával alkottak: ceruza, vonalzó, körző.
Alapos és ezáltal lassú folyamat. Aki megtehette, a vázlat elkészülte után átadhatta a tényleges készítést segédeinek.
Aki egyedül vitte végig az egész folyamatot, annak kínkeserves alkotói időszaka lehetett: számomra a számítógép gyorsítja fel a vázlatolás, előkészítés és a kép teljes elkészítését. Nem is tudom mi lenne nélküle velem...
Amint kész a vázlat, már körvonalazódik az újabb kép- akár az előzőtől inspirálva- akár teljesen új idea. (persze a számítógéppel készült grafikák nem az Enter gomb nyomogatásával készülnek, vagyis nem előre elkészített sémák alapján a gép random képeket készít.
A sémák: kör, sokszögek, vonalak stb. .......a többi a fejben áll össze... (BL 2017)
..Élet- Életmű- Művész- Életművész.. .Ezek a szavak, ezek a helyzetek és emberek kavarognak a művészeti világban manapság. A politika mindig is meghatározta az irányt és a minőséget.
Egy reneszánsz ember akkor lett festő, szobrász, ha az amit csinált megfelelt a kor által meghatározott ideális képnek. A kor pedig nem más, mint a kortárs mecénás: világi uralkodó, egyházi vezető.
Ha nem volt esélye arra, hogy egy már híres Mester könyezetében tanuljon és képezze magát, akkor nem is lett belőle alkotó. Maradt jobbágy, katona, földbirtokos vagy kereskedő.
A 19. században elkezdődött és a 20. században kiteljesedett az a jelenség, hogy a társadalom minden rétege alkotott. Ki milyen eszközt, kifejezési formát talált.
Hangsúlyt és társadalmi elismerést kapott az iparművész, az építész; csupa olyan szakma és ember, akiket addig elvétve említettek. Akik nemcsak mesterei, hanem művészei voltak szakmájuknak. Az ipar fejlődésével a legegyszerűbb használati eszközöket is megtervezték: az evőeszközöket, tányérokat, poharakat.
Lett jegyezve az Életmű. Az alkotó (tervező) neve ismert lett. Az általa készített tárgyak, műalkotások áttekinthetőek lettek, katalogizálták, értékelték, elemezték azokat.
Amikor valaki eljutott erre a szintre, már Művész volt. Sajnálatos, hogy ez nem mindenkinek életében adatott meg.
Voltak olyanok (most már tudjuk: Művészek), akik nem csak a kitaposott ösvény rutinját élvezték, hanem le-letértek arról. Volt, aki lázadás okán kereste a teljesen új- gyakran forradalmian új- irányokat- volt, aki a meglevőt gondolta tovább és így jutott el újabb, magasabb kifejezési formákhoz.
Az előbbieknek juthatott osztályrészül a megtagadás, az el nem ismerés. Az idő teltével, a 20. század második felében a művészet "tőzsdei szakaszába" lépett. Az addig el nem ismert alkotók hirtelen középpontba kerültek, műveik értéke hihetetlen magasságokba emelkedett. A szerencsésebbje megélte ezt.
És színre lépett az Életművész, nem a szó hétköznapi értelmében. Ez idáig a társadalom, az általa kialakított művészeti vezetés inkább a minőséget értékelte. Azt, ami évszázadok múlva is érték maradt.
A politikai elvárások, a kapcsolatok, a művészet körül mesterségesen felépített rendszer és az azt működtetők az absztraktot, mint értékrendszert működtetik.
Nem művészeti ágra gondolok, hanem az absztrakció mint vezérelv nyomul a művészeti életben. Kialakult egy olyan "szakértőgárda", akik bármely képről tudnak az elvártak szerint véleményt formálni- ezzel nagy kárt okoznak a valóban hozzáértő ítészek, az alkotók és a közönség gondolkodásában, adott esetben presztízsében és hitelességében.
..nem bántó szándékkal gondolom ezeket: aki értéket alkot, az tudja, hogy mit csinál - aki nem, az úgysem veszi magára… akinek nem inge… (BL 2017)
A média által naponta sulykolt illuzórikus, sikerorientált
világában sajnos túl sokan bolyonganak a trendek útvesztőiben.
Természetesen
vannak és mindig is voltak, akik mindezzel mit sem törődve járják,
járták útjukat, és teszik, tették az egyetlen (számomra is)
autentikus dolgot, amit művész tehet: alkotnak, alkottak. Nem
tetszeni akarásból, nem a pillanatnyi siker elérése érdekében,
hanem azért mert valami belső hit, meggyőződés vezeti, vezette
őket. Valami, amit úgy nevezhetünk, hogy művészi lét. Ahogy
Gulácsy Lajos fogalmazott: „(a) művészet nem pálya – ez
élet.” Művészként tehát nem karriert kell építeni, hanem az
életet élni – és a nagy egészhez, a művészethez
hozzátenni valamit, amit vállalni tudunk és akarunk, amivel többek
leszünk mi is, és amitől teljesebbé válik ébren átélt és
álmodott világunk.
Egy biztos, ha más nem is, de az idő Nekik, a (t)rendületlenül alkotó művészeknek dolgozik.
(
Szeifert Judit: (T)rendületlenül - avagy van művészet a
trendeken túl.. 2013)
Kétféle
ítélet születik (a szemlére bocsátott alkotásokkal
kapcsolatban):
Az egyik a hivatalos ítélet: ezt a mindenkori, birtokon belüli ítészek hozzák meg. A sajtó, a kiállítótermek, galériák, műítészek véleménye alapján lehet valaki VALAKI vagy senki.. Természetesen a VALAKIK ezt fogadják el egyedüli autentikus értékítéletnek. A közönség, akinek szánták fogadhatja pozitívan vagy kevésbé; az alkotók kétségtelenül a művészetet szolgálják.
A másik ítélet természetesen a "nép" ítélete. Előfordul, hogy véleményük találkozik a fentebbi ítészek véleményével-ez természetes. Amennyiben nem találkozik, vagyis a szemlélődő nem érti a Művet-akkor vélhetően nem érett meg a látásmódja. Tájékozatlan, konzervatív stb...
Az előbbi kap megfelelő nyilvánosságot, az utóbbi csak a háttérben hallatszik.. .A legtöbb ember viszont a háttérben él. Egy-egy kortárs alkotás abban az esetben kerül fel a lakásuk falára, ha egyértelműen bebizonyosodik a mű valódi, mondjuk ki piaci értéke. Az esztétikai élmény-érték, ami miatt szintén a falra kerülhetne, ilyenkor másodlagos. Illetve amikor nincs piaci érték sem esztétikai élmény, ugyan miért is állítaná ki bárki a saját otthonába mindennapi szemlélésre?..
Friss hír, hogy egy magyar iskola udvaráról eltávolították a kortárs magyar művészet köztéri alkotásait, 2017-ben.
Eltávolították, mert önhatalmúlag az iskola vezetője így döntött.. Vajon megteheti-e, vajon megítélheti-e ily módon bárki is-még szülői nyomásra hivatkozva is?
Szobrok, képek, bármely kül- beltéri alkotások....
- vajon egyezségre juthat-e a kétféle módon ítélkező?
- vajon "azonnal" meg kell-e hozni bármiféle ítéletet?
- vajon születhet-e előremutató megoldás, egyezség, amely irányt mutathat az elkövetkezendőkben
műalkotások kiállítására avagy begyűjtésére? (BL 2018)
"A "művészfajta" túlburjánzása és a mindenféle művek mérhetetlenül felfújt tömege kihat az alkotói morálra is. .....a műalkotások abszolút értéke az évszázadok folyamán olyan pénzértékkel párosult, amely napjainkban árfolyammá kristályosodott.
Ezt pedig vagy mérhetetlenül felfújja a spekuláció, vagy mesterségesen tartja magasan.
Ez a helyzet még a művészek fejében is összekeveri az "abszolút érték" és a "pénzérték" fogalmát, vagyis a "hivatást" és "küldetést" mint "sikert" és "befutást" értelmezik."
(V. Vasarely 1950)
Gyakran vettem részt képeimmel kiállításokon (lehetett volna ez gyakrabban is). Látom, mennyire eltávolodott az alkotó, az alkotás a közönségtől. Bár illedelmesen és értő arcot vágnak a műalkotások szemlélése közben, az esetleges performanszokat végignézik- de közéjük vegyülve a teljes ledöbbenés és értetlenség hangjait hallom.
Miközben a "szakma" azon vitatkozik, hogy jó irányba megy-e a kortárs magyar alkotóművészet, azon lehetne gondolkodni: vajon megy-e valahová. Vagy ha igen, miért visszafelé. Persze a „visszafelé” alatt nem a 20. századi útkeresést értem, hanem a színvonalat.
A közönségtől eltávolodott művész befogadhatatlan alkotásai láthatóak számtalan kiállításon. Az igazán színvonalas alkotásokat, minőségi szelekciókat inkább a tehetősebb galériák tudják bemutatni.
Mostanság nem gondolom, hogy csoportos kiállításokon részt kell vennem. Egyrészt mert a többi kép közé keveredni op-art képpel...hát nagyon kilóg a sorból. Ha nincs egy megfelelő könyezet, közeg-akkor nincs értelme kiállítani. Másrészt nem tudom jól kiválasztani azt, azokat a képeket-amelyeket a más stílusú képek közé kell kirakatnom úgy, hogy egyrészt illeszkedik, másrészt önálló mondanivalója is van az adott könyezetben.
Az elbizonytalanodott alkotók nem tudnak olyan képeket, szobrokat stb. készíteni, amely ne a szűk szakma felé lenne mondanivalója, hanem az átlagemberek felé. A rétegművészet magában hordja a sikertelenséget. Szakmailag és természetesen anyagilag. Néhány kockáztatni hajlandó gyűjtő vásárolja ezeket, senki más.
Gondolkodtam én is-nem keveset- arról, mitől jó, avagy kevésbé jó az általam alkotott grafika. Sokféle szempontból vizsgálgattam, de a válasz (számomra) nagyon egyszerű. Amikor már sokadik alkalommal jegyezték meg azt, hogy a képem mindig más oldalát mutatja, mindig más érdekességet vesznek észre rajta-és ezért tetszik nagyon nekik-ekkor gondolkodtam el:
- nyilván egyfajta esztétikai élmény kell, talán ez a minimumelvárás
- statikus alkotásnak is folyamatosan "mozogni" kell. Nem grafikailag, hanem mindig meg kell mutatni valami új "arcát" valami új érzést kell a szemlélő felé sugároznia. Akkor is így kell hatnia, ha egyáltalán nem kinetikus alkotásról van szó. A portré, a zsáner- a tájkép mindig mutasson valami felfedeznivalót a szemlélőnek. A többi már rajta múlik.
Az alkotó, a művész teljes mértékben mesterember. Az kell, hogy legyen a szó klasszikus és nemes értelmében. Nincs olyan műalkotás, amelynél elengedhetjük a mestermunka elvárásait.
Ahogyan tökéletesnek kell lennie egy mesterember által készített épületnek, bútonak vagy zsebórának- ugyanúgy tökéletesnek kell lennie egy alkotásnak. Nemcsak a tanult ítész, hanem a szemlélődő is érezze a benne rejlő tudást, gyakorlást és szándékot. Ahogy egy orvos néhány óra alatt megmenti műtéttel egy beteg életét, merthogy évtizedes tudás és tapasztalat van kezeiben.
Nem szeretem a langyos vizet. Nem vagyok megalkuvó, nem vagyok konformista. Nem bírom az összekacsintó, egymás sz...ját magasztaló embereket. Nem szeretem a sz.. művészetet. (Ja... Az nem is művészet...) Ha valaki elégedetten nézegeti mások középszerű vagy annál is gyengébb munkáit, az semmi mást nem tesz, mint a saját középszerűségét dicséri.
Csak a tökéletest, csak a tökéletesre való törekvést, bármiről legyen szó!
Miért is elégednék meg ettől kevesebbel?... (BL 2017)
...A nemzetközi trendekhez való csatlakozás illúzióját kínáló kurátori felhívások, és kiállítási válogatások mentén kibontakozó művészetkép éppolyan mesterséges és hamis, mint a show-k világa. A trend követése által a világhínévben reménykedő művészek sztárolása éppoly pillanatnyi és múlandó, mint a valóság-show-k által kitermelt „sztárok” népszerűsége.
Aki nem kerül bele egy csoportba, akit nem küldenek ki, hogy képviselje hazánkat nemzetközi kiállításokon, az elveszettnek, sikertelennek érzi magát a művészeti életben.
Kíváncsi lennék, hogy a hazai kortárs művészek közül, ki kivel szeretne egy „társaságba” tartozni? És vajon hányan választanák a csoportosításoktól mentes, demokratikus művészeti mellérendeltség biztonságos közegét, ahol nem kívülálló kurátorok, galériások, műgyűjtők döntenek a fölsőbb kasztba való lépés esélyéről, hanem kizárólag a művészeti teljesítmények határozzák meg egy-egy alkotó helyzetét, „rangját”.
( Szeifert Judit: (T)rendületlenül - avagy van művészet a trendeken túl.. 2013)
A
moden művészet megosztó művészet. Gyakran tapasztalható
értetlenség a közönség részéről, nem mindig alaptalanul.
A moden szó lefed nagyon sok érdemtelenül elismert alkotást, alkotót. A hivatalos méltatások felemelik az adott alkotót, alkotását, kiállítását. Ez viszont egyáltalán nem ad valós értékelést- a kiállítások látogatottsága és kimondhatjuk: a közömbösség mutatja a valódi értéket. Az ítéletet, a befogadó ember elutasítását el kell, el kellene fogadni. Sajnos gyakran meg sem hallják, tudomásul sem veszik.
A mindenható médiumok úgy tálalnak egy-egy kiállítást, performanszt, mintha kivétel nélkül minden esetben lenne valamilyen művészeti értéke. A hatalmi pozíció megadja azt a lehetőséget, hogy a néző-hallgató kezdi azt érezni, hogy amit lát-hall, az nagyon jó. A baj az ő maradi, klasszikus ízlésében keresendő-tehát amennyiben trendi szeretne maradni, úgy kell tennie, mintha.
A családban általában nem kapja meg a gyermek azokat az „alap” értékelési szempontokat, amelyek alapján értékelhetne egy művet, alkotást, előadást.
A családnak nem feltétlen feladata-ahol ez mégis megtörténik, ott a szülő(k) valamilyen formában „érintettek”.
Az oktatás feladata lenne, de sok esetben-a legtöbben- nem teszi dolgát. Pedig a humán tantárgyak erről szólnak. Megismeni, értékelni, megszeretni. A reál tantárgyak kifejezetten elutasítják ezt a fajta megközelítést: szép vagy nem, harmonikus vagy nem…De mindkettő látásmódra szükség van.
Pedig vannak nagyon sikeres kísérletek egyes pedagógusok részéről, hogy a geometriát megértessék és ami sokak számára lehetetlennek tűnik: megszerettessék.
Felfedezze a diák a körülötte levő világ geometriáját, a szimmetriát és/vagy aszimmetriáját, a fraktálokat. Ezen keresztül keresheti és meg is találja a könyezete harmóniáját.
Természetesen a saját szempontjai szerintit- másnak ez lehet disszonáns.
Ritkán, de előfordul: valaki meglátja egyik képemet, örömmel megállapítja: „ez Vasarely”. Mondom neki: „nem, én készítettem..” Akkor megállapítja: „de nagyon hasonló”. Mosolygok, mert ez a fenti soraimat igazolja.
Nem minden portrét Leonardo festett, nem minden kép Mona Lisát ábrázolja. A geometrikus alkotás-ugyanúgy mint más stílus- hordozza a lehetőségét annak, hogy hasonló, de mégis egyedi képet alkossunk. Biztos vagyok benne, hogy– túl a más képe által adott inspiráción- valamiféle jellegzetessége van a képeimnek.
Tudatosan nem akarok erre törekedni - nem engedi meg a kísérletezési munkamenetem. Amikor valami ötlet, gondolat befészkeli magát a fejembe és mozgatja a kezemet, akkor csak arra koncentrálok. Nem gondolhatok arra, hogy amit csinálok, az mennyire eredeti-mennyire különbözik például Yaacov Agam egyik alkotásától.
Amikor egy más alkotó által készített képet egy kissé továbbgondolok, akkor már az alkotói szabadságom kiteljesítése-semmiben nem különbözik attól, mint amikor egy korábban készített grafikámat változtatom új képpé. Hasonlít, de mégsem. Hasonlíthat, mert ettől már más.
Ez természetesen más számára is megengedett: ha mást, ha többet lát képeimben és ezt meg is mutatja-tegye. A dolgát teszi: valamilyen könyezeti inspiráció hatására alkot.
Az inspirációnak nem feltétlenül kell fennkölt, magasztos milliőben, „méltó” módon megtörténnie.
Ha rothadó almát szagolgatva kapom az inspirációt-ám legyen. Ha a könyezetemet szemlélem és felfedezek valamilyen megörökítendő geometriát; ha Nicolas Schöffer, Escher stb. képei indítják be fantáziámat: hadd legyen... (BL 2012)
.. régvolt művészt, a műveit (vagy konkrétan egy művet) mindenképpen kellő körültekintéssel kell vizsgálni és megítélni.
Ha a Vasarely Múzeumban közelebbről nézegetem a Mester munkáit, bizony látom a kivitelezés kézműves munka okozta kisebb hiányosságait. Ekkor kell az a mértéktartó bölcsesség, mert nem a vonalak bizonytalanságát, a ceruzavázlat nyomait kell LÁTNI, hanem azt a korszakalkotó zsenialitást, az "újat" felismerő, a "régit" rendszerbe foglaló alkotó gigantikus nagyságát.
Manapság könnyű dolgom van.
Megéltem, megértem és alkalmazom a számítógépet. Már nincsenek skiccekre festett, ragasztott négyzetek és körök, nincsenek sebtiben kivágott alakzatok.
Vasarely sietett. Sietnie kellett az alkotás elkészítésével, mert minden bizonnyal az ő fejében is már a következő ötlet- terv-kép nyomult. A kézműves világban nem kis önfegyelem és alázat kellett kiváni, amíg elkészül a Mű.
Számomra ez már csak úgy jelentkezik- mármint a türelmetlenség- , hogy igyekszem minél előbb a "gép" elé kerülni. Addig készítek skicceket fejben és papírra, de amint a számítógép előttem van, felgyorsul és a helyére kerül minden.
A számítógép elképesztően felgyorsítja az alkotás folyamatát. A kezemnél gyorsabb, az elmémnél lassabb… (BL 2012)
MŰVÉSZET
az, amit nem kell magyarázni. Az, amit mindenki ért, még ha nem is
mindenkinek tetszik.
Nem kell hozzá tanult ember, hogy elmagyarázza- az egyszerű ember is be tudja fogadni. Érti és értékeli.
A csodálatos balett, opera, gitárszóló és a festmény... Meglátjuk, meghalljuk és úgy érzékeljük, hogy minden érzékszervünk érzékeli és érti. Felkavar, megnyugtat- mindegy... Egyértelmű számunkra, mert az alkotó, az előadó közvetlenül nekünk szánta.
Attól művészet, hogy megérkezik a szívünkbe, agyunkba, egész testünkbe.
Minden más csak divat. Múló, felejthető. (BL 2018)
"Alkotni valaha annyit jelentett, mint geometrikus keretbe záni egy szubjektíve kiválasztott látványt...... Az absztrakt alkotásmód a következővel toldja meg a múlt művészetét: nemcsak a "keret" geometrikus, a bezárt struktúra is az."
(V. Vasarely 1958)
A geometrikus művészet nem más, mint a körülöttünk levő természetes és mesterséges világ művészi ábrázolása. Azoknak a geometrikus törvényszerűségeknek a leképezése, amelyek kezdetektől fogva inspirálták az embert.
Az aranymetszés csigavonala a reneszánsz művészet egyik alap szerkesztési elve volt.
A figurális alkotások elrendezése is sokszor követ geometriai szabályosságokat.
A könyezetünk geometrikus hatásai kikerülhetetlenek számunkra. Amikor monoton szürke beton panellakótelepeket látunk, talán ösztönösen idegenkedünk az egyformaságtól és az unalomtól. Amikor a hópihék szemmel nem látható milliónyi varázsára a technika jóvoltából rácsodálkozhatunk- vagy a jégvirágok csodáját nézzük áhítattal-mindenképpen részünkké válik a geometria.
Bár a szívünk-lelkünk szívesen "látja" a realista ábrázolású képeket, az agyunk számára mindenképpen a geometrikus élmény adja a vizuális jóllakottság érzését.
Első mindent elsöprő geometrikus élményem: egy kis beregi faluban nyaraltam nagyszüleimnél. Hatalmas ún. kukoricagóré állt az udvarban. Tényleg nagy volt: a földszinten több disznóól volt építve fából, az emeleten tetőléc méretezésű faanyagból épült kukoricatároló. Itt még morzsolás előtt tárolták, hadd száradjon. Éppen ezért két függőleges léc között egy lécnyi távolság-így állt össze az építmény.
Én felmentem a falépcsőn és az ajtón benézve csodáltam a lenyugvó Nap játékát, amint a lécek között átsütve ányékot vetett a következő lécsorra. Amíg el nem bújt a Nap, addig ez az ányék-varázslat folyamatosan változott, mindig mást mutatott. Hihetetlenül bonyolult léc- ányék-fény variációk; minden délután siettem a góréhoz, le ne késsem...
Elraktározódott bennem, sok inspirációt adott- de még nem érzem, hogy igazán megfogtam volna a képet, még ezzel adós vagyok...
A harmónia egyszerűen csak Érzés. Ha látjuk, nézegetjük, akkor helyre kerül bennünk minden. Ha ezt külső-belső lakóterünkben tehetjük meg, akkor a Harmónia vérré válik bennünk, lételemünk lesz.
Amikor
azt hallom egy interjúban, hogy „ ezen a kiállításon az x vagy
y témában folytatott kísérletemet láthatja a közönség”…
akkor elcsodálkozom, mert én másképp dolgozom.
Számtalan kísérletet folytatok a formákkal-jól vagy kevésbé jól sikerült munkák ezek. Amit viszont megmutatok a családomnak, ismerősöknek vagy amit kiállításra szánok, azok már nem a kísérletezés folyamatát, hanem a végeredményt mutatják.
Elfogadható a kísérletezés folyamatát bemutatni akkor, ha egyidejüleg láthatjuk a kész művet. Engem érdekel- talán másokat is- a folyamat, ahogy a művész végigmegy egy alkotói folyamaton. Tudom hogy fizikailag lehetetlen, hogy minden érdeklődő beüljön a színházi próbákra és az elsőtől a premierig mindegyiken személyesen élvezhesse a „gyémánt csiszolását”. Egy ilyen témájú dokumentumfilmet viszont nagy élvezettel nézek magam is. Bár legtöbbször nem képzőművészetről szól- de érdekel mások (rendező, színész) alkotói magatartása, vívódása, harca és öröme.
Ragaszkodásom a szimmetriához és a harmóniához nem engedi meg, hogy féleredményeket mutogassak.
Persze hogy gyakran elégedetlen vagyok az ilyen képekkel is; de csak azért, mert úgy gondolom, hogy ebből többet, mást, értékesebbet is készíthetek. Ettől még jó a kép, de máris elkészül a következő, ebből kiindulva.
Mért ne alkalmazták volna középkori festők, ha a világ, amelyben éltek, tele volt ilyen természetes geometriai szabályossággal. A szimmetria is csodálatos harmóniát teremt- miért is ne legyen vezérelvem az op-art képek szerkesztésénél?..
(Természetesen, ha valaki szándékosan anélkül aszimmetrikus művet alkot, még jobban kiváltja a szimmetria szépségének emberi agy általi elismerését).
Számomra a legnagyobb harmóniát a szimmetria jelenti.. (BL 2017)
(Vasarely
és az op-art) ... "Hatása
látványos, de ugyanakkor gyorsan múló jelenség volt a magyar
minimalista tendenciákon belül. Szemléletének nyoma több fiatal,
a 60-as évek végén jelentkező, a neoavantgárd hullámhoz tartozó
művész munkájában felfedezhető, számottevően azonban csak Fajó
János és Lantos Ferenc 1965–70 között készült alkotásain
mutatható ki."
(ArtPortál)
Igen, de NEM!!!
Egyfelől gyorsan múló jelenség volt valóban, talán az alkotói folyamatok el sem kezdődtek magyarországi műtermekben. Vasarely nem volt szívesen látott vendég szülőhazájában. Bár hivatalos körökben politikai és kultúrpolitikai okokból hívták és ünnepelték, a művészvilág megosztott volt.
Nem nagyon lehet hallani-olvasni róla, de- mivel akkortájt a '60-as években a kultúra minden ága szimbiózisban élt a Kádár rendszer kultúrpolitikájával, a művészvilágra- olyan gyorsan zúdult az op-art, Vasarely, egy nyugatról hazalátogató baloldali érzelmű művész stb. sokkoló hatása, hogy a fogadtatás nagyon vegyes volt. Halvány tiltakozás és erős meg nem értés..
Ezt sugározta a szakma szinte minden ága.
Vasarely célközönsége, a NÉP ezzel szemben óriási lelkesedéssel fogadta a számára teljesen új, de mégis kedvelhető és érthető stílust. Vélhetően ez annyira sokkolta az ítészeket, hogy hivatalosan is felkarolták a művészt és a stílust.
Ekkortájt egy eléggé zárt világról beszélhetünk: a külvilági történések nagyon alapos szűrőn át kerülhettek be az országba. Amiről nem írtak, amit nem mutatott a televízió, arról csak becsempészett információink lehettek- nagyon szűk rétegnek, mert terjesztésről szó sem lehetett... (a zenei alkotások rádión, becsempészett bakelitlemezeken keresztül bejutottak az országba, megalapozva és irányt mutatva a magyar kortárs zenének.
Hogy miért nem volt követő? Miért említik csak Fajót és Lantost? Miért nem indult el az op-art irányába az ifjú képzőművész generáció egy része?
Számomra a válasz- saját magamat figyelve- az alkotói folyamatban keresendő. Egy táblaképet készítő festő némi forma- és színvázlat, tanulmány után magán a képen kezd el dolgozni. Formálja és színezi a mondanivalóját.
(biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben megváltozik a hivatalos vélemény az op-art- ról, és - engedve a tömegek ízlésének- újra "megengedik", hogy elismert, sikeres műfajjá változzon vissza. Hiszen a "leghuszonegyedik-századibb" stílus..)
Én ezzel ellentétben- megfigyelve a természet kisebb-nagyobb szeletét- papírra vázolva, ujjaimmal levegőbe rajzolgatva és végül számítógép segítségével készítem képeimet.
Ez-mármint az utolsó fázis- igényel némi számítógépes szoftverismeretet. Nem sokat, de a szerkesztéstől a „renderelésig” át kell látni a folyamatokat, amit a gép csinál.
Eleinte természetesen a számítógép hiánya okozta az idegenkedést leginkább: leülni egy asztalhoz és vonalzóval, körzővel nekiállni.. Precízen szerkeszteni és a rengeted vonalat átlátni annyira, hogy mindemellett az ugyanannyira fontos színek is kontroll alatt legyenek.
A szerkesztés befejeztével jöhet a véglegesítés: csak az látszódjon a vázlat kusza vonalhalmazából, amit az alkotó szeretne láttatni. Bizony nem könnyű.
A könnyebb megoldás volt ekkortájt a geometrikus művészet, a geometrikus absztrakt irányába elkalandozni. Ezeknek az alkotásoknak az értékét nem akarom lebecsülni, legalábbis a valóban remekművekét semmiképpen sem.
Mi más is adhatna számomra inspirációt, mint a körülöttem levő világ. A világ elképesztő formagazdagsága a legegyszerűbb sík- és/vagy téridomokból álló Pazar kompozíciója.
A legegyszerűbb: alföldi síkság a horizontig érő égbolttal, közepén egy napkorong.
Geometrikus (kép)keretbe zárva: két téglalap egy körrel. Zöld, kék és sárga vagy ezek ányalatai.
Hegy, égbolt és nap: háromszög téglalapban és kör.
És egyre bonyolultabb alakzatba rendezett kompozíciójú egyszerű alakzatokon át eljuthatunk a hópihék hihetetlen fraktáljáig.
A pécsi és óbudai múzeum nagyon jól reprezentálja Vasarely munkásságát, a képeket ő maga ajándékozta nekik, értő kurátorok gondozzák. A Vasarely-jelenség- mármint az op-art varázsa, a kitalálójának magyar származása és "visszatalálása egykori hazájába- az évek múlásával megfakult. Tudjuk, kicsoda, micsoda, mit és miért...
Pont ezt tudjuk legjobban, talán ezért is van egyfajta tapintható karantén körülötte. A multiplikát nem Vasarely találta fel. Viszont ekkora hangsúlyt, ennyire ijesztő távlatokat senki nem szánt a jövendőben neki.
Eleinte túlságosan görcsösen próbáltam megtalálni a saját stílusomat.
Azt, ami én vagyok, ami rám jellemző.
Egyszer csak azt éreztem, hogy ez így nem jó út, nem oda vezet - ahová szeretném. Abban biztos voltam (és vagyok a mai napig), hogy egyrészt Magyarországon nagyon kevés ember van, akitől tanulhatok az op-art-ról. Személyesen biztos, hogy nem, inkább munkáikat tanulmányozva.
Másrészt odakerülni, kapcsolatba kerülni valakivel akár oktatási intézményen keresztül tanulni- számomra teljesen esélytelen volt. Nem tudtam volna úgy bekerülni mondjuk az akkori Képzőművészeti Főiskolára, hogy én kinyilvánítottan csak az op-arttal, a geometrikus absztrakttal szeretnék foglalkozni.
Egyrészt egy „kezdő” ne legyen biztos abban, hogy milyen stílusban alkot. Másrészt akkortájt az op-art Vasarely-vel kezdődött és vele végződött.
Azután-igen hamar rájöttem, hogy az útkeresésem csak úgy működik, csak akkor tanulhatok és fejleszthetem magam, ha a nagy klasszikusok alkotásait, életét, gondolatait tanulmányozom. Egyszerre egyvalakibe ástam bele magam, hosszabb-rövidebb ideig. A stílusát megértve próbáltam lerakni saját magamban az alapokat.
Készítettem Vasarely stílusában különböző fekete-fehér és színes képeket, készítettem B. Riley-t, Agam Yaacov-ot, J.R. Soto-t stb. Bele kellett bújnom az alkotói bőrükbe, át kellett éreznem, mit miért és miért úgy csinálnak.
Természetesen néhányan „felismerték” képeimben pl. Vasarely-t; persze mivel felületesek voltak az ismereteik, nem vették észre az egyébként nyilvánvaló különbségeket. Nem látták, hogy amit készítettem, az olyan szintű továbbgondolása volt az eredeti alkotásnak, hogy műfajon belül egyértelmű volt a különbség. Azon kívül, hogy op-art, hogy fekete fehér, hogy pl. koncentrikus körök-nem volt közös bennük. Megértem a laikusokat, hogy ennyit vettek-vesznek észre, jellemzi vizuális kultúránkat.
A moden kor, az intenet sokat segít nemcsak az inspirációhoz, a mások műveinek tanulmányozásához, hanem -és számomra ez nagyon fontos- láthatom, hogy amit órákon át készítettem, azt valaki valahol esetleg elkészítette-e már.
És igen- kicsit csalódott vagyok, ha azt látom, hogy kínlódásom eredménye már mások által elkészíttetett, de érzem, hogy jó úton járok az önfejlesztésemben.
Számomra mostanában is a legnagyobb alkotói katarzist az okozza:
- ha sikerül egy olyan képet elkészítenem, amiről bizton állíthatom, hogy ilyet még senki nem készített - ha kapok visszajelzést, hogy mennyire eredeti a grafikám.
Apropó visszajelzés.. Közösségi oldal, nagyjából kétezer ismerős. Fele kapcsolatban van a művészettel (kortárs alkotó, kurátor, galériatulajdonos v. vezető), másik fele „civil” ismerős.
A közzétett grafikáimat tetszésnyilvánítással (lájk) ellátók mintegy negyede kerül ki az előbbiek közül. Megtisztelő figyelmük, de számomra a civil ismerőseim véleménye is nagyon értékes.
Végül is kinek készítem a képeimet? Annak a negyedrésznyi szakmabelinek vagy a háromnegyednyi civilnek? Ahelyett hogy én magam határoznám meg és ahhoz képest állítanám fel elvárásaimat saját magammal szemben - elfogadom ezt a statisztikát.
Ez a legnagyobb közösségi oldal nem szakmai alapon szerveződik. Egymást többé-kevésbé ismerők és a másikat, annak életét és/vagy munkásságát követni szándékozók elegye. Ennél fogva reprezentatívnak számítom az előbbi arányokat: igen, ez az egészséges arány.
Ha csak a szakmának, az ő elismerésüknek készíteném képeimet, akkor – elsősorban kívülállóságom okán – elkeserednék.. és lehet hogy előbb-utóbb feladnám…. Nem könnyű érdek nélkül elismeni a néha konkurenciának tekintett alkotótársat.
Természetesen nagyon nagyra értékelem azokat az alkotótársaimat, akik nem restellik kifejezni tetszésüket-ezt én is szívesen megteszem; de nagyon jólesik mások tetszésnyilvánítása.. A közösségi oldalon, utcán, boltban bárhol…
"Nem akarom becsapni műveim esetleges gyűjtőit, de az én képeim szilárdsága másban keresendő, nem az egyetlen prototípus tartósságában."
(V. Vasarely 1953)
A fenti mondat a kulcsa a huszadik század végére általánossá váló op-art és Vasarely megítélésnek. Teljes mértékben felrúgja azt a fennkölt és az alkotó és kereskedő számára rendkívül jövedelmező állapotot, amely az egyedi képek tetszőleges (tetszőlegesen magas, esetenként a realitástól fényévnyire levő) ármeghatározása volt eleddig.
Kizárólag a sokszorosításra alkalmas technikával készült képekből lehet zárt vagy nyitott sorozatokat készíteni. Ilyen például a szerigráfia, a rézkarc, fametszet, számítógépes printek stb. Ezeket az alkotó kézjegyével látja el-ezáltal, illetve a sokszorosítás mértékének garantálásával máris értéket képvisel.
Normális, embermértékű árazások esetén természetesen nem akkorát, mint a nem sokszorosítható művek (pl. olajkép, akvarell stb.). Ezekről csak reprodukció készíthető, mely gyakorlatilag értéktelen-szignóval ellátni sem szokás.
"A mennyiségi növekedés vagy "funkcionalizálás" minden esetben második alkotást (újrateremtést) jelent, amelyet az alkotó vagy újrateremtő is szignál. szignálja! Egyedül ez számít."
(V. Vasarely 1953)
Az óbudai Vasarely- múzeumban hosszabb ideig sétálgatva- megpihenve időnként hallhatunk olyan hangokat, amelyek a fenti gondolatok miatt ócsárolják, jelentéktelenítik az op-artot és az alkotójukat. Ezt a teremőrök gyakrabban hallják, hallgatják. Természetesen nem mástól, mint némely kortárs képzőművésztől. A többség ámulva nézi a valóságban még fantasztikusabb alkotásokat-mint bármely más múzeumban. Nincs védelem, amely ott helyben megválaszolná a lekezelő szavakat, csak a kiállított alkotások..
Na meg én, mert pont ezt tűztem ki célomnak: Igenis, csak azért is:
op-art a 21. században! (BL 2015)
Vasarely-t maximálisan tisztelem, mert az op-art- nak elnevezett irányzat hétköznapi, életünk részévé válva, ő találta ki.
Nem feltalálta, hiszen az optikai művészet, a geometrikus alkotás, a geometrikus absztrakció kezdetektől fogva jelen van könyezetünkben. Viszont annyira tudatosan fordult felé, annyira újszerűen – műalkotásként leképezhető módon- foglalkozott vele, hogy valóban őt kell tekinteni a szülőatyjának.
Ahogy már említettem, az ő kézműves alkotói módszere (a vázlatoktól a kész terven át a kivitelezésig) nagyon időigényes folyamat volt. A színek kódolása és a vázlat ezekkel a kódokkal való ellátása, a segítők igénybevétele a készítés folyamán valamelyest felgyorsította az alkotások elkészítését.
Ezzel az akkori kor ipari gyártástechnológiájához valamelyest tudott igazodni, hasonlítani. Akkoriban a szobányi méretű komolyabb számítógépek, később a kisméretű, de csak játékra alkalmas pc-k csak előrevetítették azt a jövőt, amelyben a számítógépek mint a moden kor legnagyobb vívmányai hihetetlen mértékben felgyorsítják a képek készítését.
Az én „szerencsém”, hogy még aktív alkotói koromban elérhetővé váltak azok a komputerek, amelyekkel otthonomban tudok dolgozni.
Az agyam elképesztő- engem is meglepő, néha megijesztő- sebességgel dolgozik az újabb és újabb képeken.
A hagyományos kézműves technikával kivitelezett ötleteket fiatal koromban időt nem sajnálva készítgettem, bármennyire is elpepecseltem velük.
Úgy gondolom, a számítógép megjelenése az életemben- nos ez okozta a változást. Annyi ötlet, az ötletből kiinduló ötlet, az ebből kiinduló ötlet megvalósítása csak ily’ módon lehetséges. Előfordul, hogy amit kitalálok és azonnal nekiállok- már nem is foglalkoztat, mert itt dörömböl az agyamban az újabb ötlet.
Bár oly' sokan lenézik a számítógéppel készült műveket. Természetesen én sem értékelem az olyan képeket, amelyek kész grafikai "sablonnal" készülnek- szinte csak az enter gombot nyomogatva.
Ezzel szemben számomra a számítógép olyan, mint a téglagyár az építőiparban. Ugyanazt a házat lehet felépíteni a kézzel vert és házilag égetett agyagtéglából mint a téglagyárban sorozatban készített téglából.
Mégis inkább a kész téglából építkezünk manapság, hiszen ezzel rengeteg időt spórolunk. A minőséget, esztétikát egyáltalán nem befolyásolja, viszont sokkal hamarább elkészül- és készülhet az újabb épület. ..készülhet az újabb grafika, ha nem kell bajlódnom a ceruzával, vonalzóval és körzővel történő szerkesztéssel.
Csak a kompozícióval foglalkozom- ebben viszont nem segít a moden tudomány, fejben
történik.. Csakis a fejemben. (BL 2017)
Más alkotók az általuk művelt stílusban, irányzatban megpróbálják a lehető legtöbb variációt megalkotni úgy, hogy szinte egész életükben ugyanaz jellemzi őket- a felismerhető stílus és téma. Gondolok itt például a monokróm festőkre, akik egy teljes alkotói korszakban-sokszor évtizedekig- kizárólag a monokrómot festik. Tökéletességre törekednek, ezért amíg úgy érzik, van mondanivalójuk, addig maradnak ugyanabban a monokróm festészetben.
Bennem a geometrikus grafika, a geometrikus absztrakt és az op-artban való ide-oda ugrálásokat a könyezeti inspirációk okozzák. Vannak nem kis mértékben inspiráló alkotók és alkotások, de elsősorban a könyezetem mozgatja a fantáziámat.
Szóval Vasarely iránt tiszteletet érzek, mélységes tiszteletet.
A többi, hasonlóan op-art- os, geometrikus alkotó iránt nem érzek ehhez hasonlót, bármennyire is tiszteletre méltó lehetne a kora vagy az életműve alapján. Ők számomra ugyanúgy alkotók mint én magam. Korábban éltek, korábban alkottak, van jó néhány egyedi és különleges képük stb. ettől még ugyanolyan alkotók mint én. Nem gondolom, hogy alá-fölérendeltségi viszonyt kellene meghatározni bármelyikükkel szemben- hiszen nincs az az objektív mérce, ami alapján ezt bárki is megtenné.
Vasarely op-art- os színrelépése néhány alkotó eziránti kedvét meghozta. Készültek szép számmal képek, néhányan a hátralévő életüket, alkotói energiájukat is erre áldozták-nagyszerű munkákat létrehozva. Kis túlzással (de őket nem lenézve) mondhatnám, akkoriban divat volt az op-art. Ha valóban az volt, akkor divat-diktátoroknak is kellett lenni valakiknek, voltak is –jó értelemben.
Manapság azt hallom-olvasom, hogy az op-art egy letűnt kor ugyan nem feledhető, de mindenképpen idejétmúlt irányzata. Volt Vasarely, volt Bridget Riley, Yaakov Agam, némi magyar (Fajó J.), de ez már a múlt.
Ezért nehezebb a helyzetem, ezért kell újra „harcolni” az op-art-ért.
.Meggyőződésem, hogy folytatva a „művészetet mindenkinek” eszmét-a 21. század művészete kell hogy legyen az op-art!
Ha Vasarely-t, a Vasarely hagyatékot-múzeumokat ma is érvényes, aktuális és előremutatónak tartjuk (márpedig annak tartjuk), akkor az op-art e századi megjelenítését is el kell hogy ismerjük. Nem lehet a múltat úgy éltetni, hogy a jelen és remélhetőleg (örökérvényűsége miatt) a jövő op-art-ját elbagatelizálljuk. (BL 2017)
A „színes város” koncepció; az elérhető árú szignált nyomatok; a közterületeken, közösségi épületekben megtalálható alkotások stb. új lendületet kell hogy kapjanak.
Vasarely magyarországi megjelenítése néhány szóban összefoglalható....
Egy múzeum Pécsett, a szülői házban, egy Óbudán. Ezen kívül egy köztéri alkotás Budán és Pécsett, valamint egy-egy épület falán Győrben (a győri színház és egyúttal a falikép bontásától mostanában vitáznak) és Kecelen. Egy barát-gyűjtő (Csepei) hagyatéka és egy kastélymúzeumban (Mór) berendezett szoba.
Ettől sokkal, nagyságrendekkel több helyen kellene „emléket állítani”. Szándéka szerint természetesen ezek nem emlékek lennének, hanem az általa elképzelt világ, a „színes város” kellene, hogy látható legyen a halála óta eltelt jó néhány évben.
Nincs koncepció az egyébként erre nagyszerű lehetőséget adó panel-épületek általában hőszigetelés utáni festésében-pedig ez kínálja a legnagyobb lehetőséget – akár Vasarely képi világát megjeleníteni, akár más geometrikus-kinetikus alkotás elhelyezésére (felfestésére).
Számtalan lakótelep található szerte az országban.
Még a kisebb, néhány épületből álló telepek is meghatározzák a település, vagy településrész látképét. Itt is fantasztikus lehetőség van a Vasarely által elképzelt könyezet-alakításra, hát még a nagyobb városok tízezenyi lakót elnyelő lakótelepeinek tízemeletes betonmonstrumai.
Sorolhatnánk néhány nevet, akiket szerte a világban ismenek, akik a magyar kultúra, tudomány, sport stb. nagyságát hirdetik a világban: Bartók, Rubik, Puskás, Neumann stb. ...és Vasarely...
Ehhez mérten szinte hihetetlen, ahogy alulkommunikáljuk Vasarelyt, a munkásságát, az alkotásait.
Igazán kiváló az óbudai Vasarely Múzeum: patinás épület Óbuda központjában, sok-sok alkotással.
De a turisták számára akkor célpont, ha direkt, előre megtervezve akarják meglátogatni. Pedig sok idelátogató a „kötelező látnivalók” megtekintése után, a belvárosban sétálgatva fedezi fel a látnivalókat.
Ezért lenne jó megoldás, ha ott, a központban is lenne egy kiállítóterem, ahol (sajnos) sokan először láthatnának Vasarely munkákat élőben, mások ott kapnának kedvet, hogy az óbudai múzeumot is meglátogassák. Véleményem szerint sokkal ismertem lenne az alkotó és a munkássága is- talán sok magyar állampolgár, aki nem veszi a fáradságot az óbudai kirándulásra, azok is bemennének egy belvárosi állandó kiállításra.
Ezen túlmenően a köztéri alkotások számát kellene megnövelni: eredeti Vasarely alkotások reprodukcióit lehetne utcákon-tereken, középületek külső-belső falain megjeleníttetni. Időnként a különböző, manapság leghatékonyabb reklámfelületeket igénybe venni az ismeretterjesztésre. Mert (többek között) ez is a feladatunk, amikor Vasarely-ről beszélünk: a hétköznapokba beültetni a munkásságát, megismertetve minél több ahazai és idelátogató embert vele.
Ezt másképp nem lehetne, mint összeállítva egy feladattervet, meghatározni tételesen a fentebb felsorolt tervek alapján, azokat kiegészítve nekilátni a lemaradásunk bepótlására. És még mindig nincs (2019) Vasarely-ről Magyarországon közterület elnevezve....
A Második Esély Iskola (L’Ecole de la Deuxiéme Chance de Montpellier) Montpellier-ben, a Rue Victor Vasarely 28. sz. alatt található.
Hogy mi ebben az érdekes?
Tudomásom szerint ebben a kellemes francia városban van Vasarely- ről elnevezett közterület. Ezen kívül néhány kisebb, szintén francia városkában (Alénya, Saint-Armel, Briare, Moutiers, Mallemort).
Szülőhazájában még nem sikerült egyetlen icipici parkot, teret, utcát elnevezni arról az emberről, akire oly nagyon büszke minden magyar.
Én bizakodó vagyok, hátha eszébe jut egyszer csak valakinek... (BL 2017)
..."a huszadik század elején a hadiipari fejlesztések, innovációk és kísérletezések hozták létre az optikai művészetet" (BL 2018)
...ez meg miféle új felfedezés? ...vagy tévedés?...
Ahogy akkoriban sem így tekintettek rá, így mostanság sem valljuk be: a katonai fejlesztések mellékterméke vagy inkább egy eléggé el nem ismert vívmánya volt.
Elsősorban Norman Wilkinson festőművész szakmai irányításával a háború végéig több ezer hajó kapott egyedi festést.
Egyik első ilyen munka az V. György király hajó oldalára került, a zebrák csíkozásához hasonló mintát kapott. John Graham Kerr zoológus megfigyelése adta az ötletet: a csapatokba tömörült zebrák természetes csíkos színe megtéveszti a ragadozókat.
A térben nem tudják egy-egy állat helyét, méretét, mozgását stb. pontosan behatárolni. Nem tudja a ragadozó, merre van az eleje, hány állat van a csapatban, merre menekül támadás esetén stb..
Ugyanez a logika vezette Wilkinsont és csapatát: olyan, elsősorban csíkos mintát kell a hajótestre felfesteni, amitől pl. az ellenséges tengeralattjáró személyzete összezavarodik. Ezt a stílust nevezték dazzle painting - kápráztató festésnek.
Nem könnyű meghatározni az átfestett úszó objektum méretét, számát, mozgási irányát stb. Így az esetleges torpedótámadás esetén nagyban megnő a megfestett hajó túlélési esélye: a nagy távolságból kilőtt torpedó téves azonosítás miatt elkerülheti a hajót, mivel akkortájt a tengereken optikai érzékeléssel vették észre és azonosították a hadi járműveket.
Egészen a második világháborúig alkalmazták ezt az optikai hatást kiváltó álcázást. Amikor a radar-azonosítás megjelent a haditechnikában, már mellőzték a szemmel történő azonosítást - abbahagyták a hajók optikai festését.
Az optikai festést ezekben az esetekben a ma használatos alkalmazott (hadiipari) művészet céljait szolgálta: nem műalkotásként volt felakasztható szobáink falára, hanem a könyezetünkben jelent meg (a sikeres hadviselést szolgálta).
Praktikusan: ugyanúgy része volt a könyezetünk formálásában, mintha tűzfalakat vagy aluljárókat festenénk be. Vagy éppenséggel hatalmas betontömböket alkotó panelházakat festegetnénk be és ez által a nagy nyomasztó tömeg helyett optikai megbontást, térformálást lehetne eléni.
A háború befejeztével amikor szolgálatára már nem volt szükség, Wilkinson felhagyott az optikai festészettel. Pontosabban: mivel leginkább tengereket ábrázoló műveket festett, néhány képen megörökítette az általa átfestett hajókat, de további optikai képek nem születtek. Az op-art- ot nem gondolta tovább, nem látta meg benne a művészeti irányzatot.
Nem szándékozom Vasarely nagyságát, úttörő munkásságát megkérdőjelezni; mindössze egy érdekes hadi- ipar-művészeti érdekességre felhívni a figyelmet.
Wilkinson mint festőművész egy konkrét célra alkalmazta az optikai művészetet és nagyon szűk keretek között alkalmazta.
Vasarely néhány évtizeddel később már tudatosan szerteágazó kutatásokat végzett. És munkásságát megosztotta a világgal mindannyiunk örömére... (BL 2018)
