Punk zen
Szöveg (vers, kispróza, aforizma stb.) és fotó, könyv alakban, kifejezetten szeretik és akarják egymást. Legjobb példák erre: Esterházy Péter és Czeizel Balázs Biztos kaland című könyve, még 1989-ből, melyben szöveg és kép bámulatos eleganciával zuhant egymásba, megteremtve egy vadonatúj, bravúros esztétikai közlésmódot. (Nagyon sajnos, hogy a befogadás felől mintha nem is létezne e mű, azóta is valóságos fekete lyuk az Esterházy-recepcióban. Az irodalmárok nem látják a képet, a fotósoknak meg a szöveg lehet valami homályos verem. Hiába született tehát egy új képnyelv anno, nem vette azt észre senki.) Vancsó Zoltán zseniális fotóalbumai – Szándéktalan fény, Állóképek, Facebook stb. – szintén kép és szöveg nem-illusztratív, inkább költői-metaforikus dramaturgiájára épülnek. Füst Milán, Mészöly Miklós vagy Emil Cioran enigmatikus aforizmái, az ő metafizikai érzékenységű fotóinak társaságában együtt szólalnak meg ezen az ismeretlen nyelven. A Ferdinánd Zoltán és Nagy M. Hedvig szerzőpáros most megjelent könyvében is e titokzatos dimenzióból megszólaló képírás látszik-hallatszik.
Ferdinánd Zoltán feszes kisprózáiban, első olvasatban, a banális létezés egyfolytában bizarr és horrorisztikus abszurdba fordul. Mindez azonban oly következetesen konok természetességgel történik meg, hogy egy idő után lehetetlen nem észrevenni, hogy itt egyáltalán nem valami szimbolikusan fogalmazott Kafka-parafrázist olvasunk, ellenkezőleg: ez bizony maga a gumicsizmás rögvalóság. Az abszurd, mint az életvalóság hiperrealista megfogalmazása. Semmi finoman stilizált esztétikai finomkodásról, fondorlatos művészi elvonatkoztatásról szó nincsen. Mintha az időtlen punkmentalitás szólalna meg ismét, mely Diogenésztől, Nietzschén, Cioranon, Thomas Benhardon és Johnny Rottenen át egészen Bukowski-ig üvölti a pofánkba, hogy elég legyen végre az életnek csúfolt ócska hazudozásból! Egyetlen fontos különbség e klasszikusokhoz viszonyítva az a már-már elviselhetetlenül idegesítő, indulatmentes, semleges intonáció, ahogy ezek a szövegek a létezés beteges értelmetlenségét természetesnek mutatják fel. Látszólag nem lázad, nem kritizál semmit. Ám ezzel a radikálisan semleges mozdulattal valójában új szintre emeli az élethazugságok totális kritikáját. Megteremti a punk zen változatát. Az emberi civilizáció egyetlen ócska romhalmazzá rohadt? Tök jó, nem...? Miután kiürült és szétcsúszott a létezés minden illúziója, azaz hétköznapi tapasztalattá vált a romokon való imbolygás a semmiben, így ezek a szövegek csak pont annyira morbidak, mint az esti tévéhíradó, és csak annyira undorítóak, mint a hálapénz. Azaz semennyire, illetve nagyon.
Nagy M. Hedvig látszólag nagyon máshonnan fényképez, mint ahogy szerzőtársa ír. Precíz, túlkomponált, steril, képeiben egyfolytában csak a sötét és magasztos lényegről hajlandó beszélni. A lényeg számára – ha jól értem az –, hogy egyetlen valóság van, a halál valósága, aminek olykor egy speciális, átmeneti, véletlenszerű esete az élet. Az élet, ebben a kontextusban, ugyanakkor mérhetetlenül felértékelődik, hiszen annyira esetleges valami, hogy minden banális pillanata végtelen jelentőséggel bír. Az élet minden esendő pillanata maga a Történelem. Az ember viszont lusta és felelőtlen izé: csak megúszni akarja az életet, azaz a Történelmet (ami már az iskolában is dögunalom volt...)
A hazug és pusztító életvalóság, valamint a halál felől tekintett lényegi lét iránti vakság – olvasatomban így illusztrálják egymást szövegek és képek, bonyolultan és ellentmondásosan. Látszólag minden ízükben különböznek, ám találkozásuk mégis valami mélységes és ragyogó esztétikai feszültség. Egymás állítmányait kioltják, egymás hangzását felrobbantják. A szövegek szerint a halál semmi, a képek azt mondják: minden. Így beszélgetnek egymással, velünk. Hogy végül mit is mond a könyv? Talán többek között ezt: „Élni annyi, mint elveszettnek lenni. Ennyi, ennyi.” (Esterházy)
Miltényi Tibor
A prae.hu-n megjelent kritika a könyvemről.
