A Kaddis a meg nem született
gyermekért egy belső, csendes visszaemlékezés,
(ön)sorselemzés, ezért választottam a csendéletet mint műfajt.
A könyvben megjelenő és sokszor visszatérő motívum, a kopasz
nő a tükör előtt, piros pongyolában, áldás
és teher egyszerre az írónak – a zsidóság jelképe. A vörös
mint szín az életet és a meg nem választható sorsot (zsidóság)
szimbolizálja, míg a kő a halált (mint a sírokra helyezett
kavicsok a temetőben), ennek a két szimbólumnak az együttes
megjelenése a képen pedig magát az embert jeleníti meg. Ahogy a
fiatal Kertész, neveltetése ellenére, fokozatosan ráeszmél a
saját zsidóságára és az ezzel járó kirekesztettségre és
bizonytalanságra, és egyre jobban kezdi érdekelni a származása,
önmarcangolóan őszinte képet fest arról a világról, amelyet
ugyan nem ő választott, mégis sokat szenvedett miatta. Ezért
gondoltam fontosnak ennyire radikális szimbólumot használni a
képen, mint a sírokra helyezett kavics. A piros, szívet formáló
pongyola, amiben a nagynéni a tükör előtt ül, önnön valójában,
lemeztelenítve, paróka nélkül, a zsidóságot és a vért
szimbolizálja, amelyet a fiatal Kertész, bármennyire is szeretett
volna, nem tudott semmissé tenni.
A kavicsokat a hozzátartozók
a sírokra szokták elhelyezni minden látogatás alkalmával, így
igazolva, hogy a halott még él az emlékezetükben, emléke örök.
Kertész sokat ír arról, hogy még élve is hallottnak érzi magát,
illetve golyóstollával ássa a saját sírját. Ezért gondoltam,
hogy a kopasz zsidó nagynéni fejét egy kaviccsal helyettesítsem.
„...igen, és egy reggel óhatatlanul benyitottam a hálószobába, majd, nem hangosan ugyan, csak a bensőmben sikoltva máris kifordultam onnan, mert valami iszonyút láttam, ami úgy hatott rám, mint egy obszcenitás, melyre, már csupán a koromnál fogva is, nem érezhettem magam fölkészültnek; egy kopasz nő ült a tükör előtt, piros pongyolában. És időnek kellett eltelnie, míg rémült és megzavart fejem ezt a nőt a rokon nénivel azonosította, aki egyébként, és mindjárt a történtek után is, olyan furcsán vékony és merev szálú, de normális, vörösbe hajló barna hajzattal szoktam látni; nyikkanni se mertem aztán, nemhogy kérdezősködni, minden erőmmel abban reménykedtem, hogy talán nem látta, hogy láttam, az iszonyat, a titkok sötét, sűrű légkörében éltem, a rokon néni, levetkőztetett, kirakati bábuéhoz hasonló, fényes fejével, hol egy hulla, hol a nagy parázna képzetét keltette bennem, akivé a hálószobában éjszakára átváltozik...” (Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért)
