A „genius loci” a „hely szelleme” kifejezés egy építészeti terminus. Az ókori római lélekhitre vezethető vissza. Ebben az fogalmazódott meg, hogy minden helynek, térnek van egyfajta spiritusza, szellemisége, amely az ott élő emberek és az általuk kialakított környezetből adódik össze.
Ebből a komplex jelentéstartományból indultam ki a pályázatom megvalósításánál. Olyan tereket választottam le, és építettem meg, ahol az edény és tér esszenciája azonos formában van megfogalmazva 12 állomáson keresztül. 12 hónap, egy kerek esztendő, a kalendárium körbe körbe jár. 12 hófehér tér-edény, ahol az itt most ölt testet.
Az alaprajzokat intuitív módon rajzoltam fel, melyre az építkezés experimentális módon folytatódott. Tehát folyamatosan körbejártam az objektet, rétegről rétegre építkezve és megfigyelve a falazat arányát, irányát, rajzolatát. Addig és úgy építettem, amíg minden oldalról izgalmas térkompozíciót nem mutatott, figyelve a belső és külső árnyékok játékát, mobilitását. Az archaikus edénykészítési módot, a szalagfelrakás módszerét használtam, így építkeztem a kerámia anyagából, mint a lakóépületek tégláinál, csak itt az egységet nem a tégla, hanem a vonalréteg ujjnyomoktól hullámzó rétegei adták. Először áttört egymásra reagáló szalagvonalakban gondolkodtam, de aztán hoztam egy döntést, a végső sorozat aljzatra épített objektum lesz. Nagy hatással volt rám a téma kutatása során a spanyol szobrász, Jorge Oteiza munkái.
Oteizánál nagyon izgalmas az a megfogalmazás, hogy hol van a sík és a tér közötti határ, hogy a 2 és 3 dimenzió határán hol van a tér és a tömeg. Bár plasztikai értékű szobrászi munkái vannak, számomra mégis festői minőséget mutat, és ez a műfajok közötti fúzió egy sajátos karakter.
Én a plasztikáimnál az edény és tér közötti határtalanságot kerestem. A tervrajzok és makettek után a Nemzetközi Kerámia Stúdióban dolgoztam, és építettem meg a pályázat végső darabjait. A sorozatomat molochit samottos porcelánból készítettem. Ez a molochit tulajdonképpen kaolin samott. Ettől az apró fehér samottszemcséktől kevésbé torzulékony a porcelán, és egzaktabb, szabályosabb sík formákat is megtart, ami enélkül technológiailag nem működött volna porcelánból 1320 Celsius fokon. Ez egy teljesen új anyag, nagyon izgalmas további fejlesztéseket és lehetőségeket látok benne. A sorozat végső darabjait a Kecskeméti Kerámia Stúdió gáz-redukciós kemencéjében égettük ki. Méretileg az 50X70 cm közötti tartományban építkeztem. A szalagfelrakás rétegről rétegre való összedolgozása egy finom hullámzást adott a falak felszínének, ettől élő, organikus, kézzel épített hatása lett, amely hozzáad a fény-árnyékok, és sík-vonalak játkához. A Kalendárium sorozat, egy variábilis rendszer, ahol az egyes hónapok objektjei együtt szerepelnek, egy nagy kompozícióban, úgy mint egy város-organizmus makettjei.
A végső sorozatból néhány darab azóta szerepelt a Milánói Design héten, egy budapesti alkotókat összegyűjtő szelekcióban.
