Tornacipők helyett
A művész Brand = Authentic + Local című munkáján maga az alkotó, Kiss Ferenc látható. A mellkas-portré az arc egyes részleteit kitakaró, pixelezett körökben elhelyezett, olvashatatlan feliratok miatt valamiféle poszthumán lényre emlékeztet. A hús-vér ember és a digitalizált kép egymásba játszása a hagyományos képzőművészeti technikákhoz való viszony, továbbá a művész és a kép definíciójának átalakulására utal. Ez az ars poeticaként is értelmezhető plakát (melyet egyébként egy nemzetközi színtérre, a Koreai Brand Design Association-re készített) rávilágít Kiss Ferenc művészetének összetett, számtalan interpretációs réteget hordozó mivoltára. Az izgalmas értelmezési lehetőségek közül ezúttal egy kontextust, a DLA munkák installálási körülményeit emelném ki.
Kiss Ferenc tervezőgrafikusi tevékenységét az intellektualitás jellemzi, mely a design egyik ágával (a tervezőgrafikával) kapcsolatos elmélyült történeti- és elméleti ismereteinek köszönhető. Ez az intellektualitás teszi izgalmassá a legtöbb munkáját, mert mindig újabb-és újabb rétegek feltárásának lehetőségével kecsegteti a befogadót. A plakát egy nyilvános, populáris műfaj, melynek alkati sajátossága a demokratikusság: az utca emberének, nem pedig a szofisztikált műélvezőknek, és az utcák tűzfalaira, hirdető oszlopaira, nem pedig a művészeti intézmények zárt falaira szánták. Habár a művészi plakát már nem a reklámipar médiuma, és nem is jön szembe velünk a villamosok oldalain, történetiségéből fakadóan mégis a populáris terekben, „rendeltetésszerűen” elhelyezve működik leginkább.
Szomorú véletlenek sora (a pandémia, a pénztelenség, a megfelelő helyszín hiánya) alakította ki azt a koncepciót, ami miatt ez a DLA kiállítás nem csak egy egyszerű digitális tárlat, hanem akcióművészeti alkotás is lett. Az 54 plakát, miután bejárta a világot, és Jakartától Dubaig számtalan, magas szakmai presztizsű fórumon lett kiállítva, végül a szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium tornatermének padlóján talált egymásra. Ez a tornaterem a művész életének fontos helyszíne, vagyis egy térpoétikailag jelentős színtér: Kiss Ferenc gimnazistaként itt futotta a köröket és próbált kötélre mászni, később pedig felnőttkori barátaival (írókkal, költőkkel, egyetemi oktatókkal) itt alapították meg kosárlabda csapatukat, és edzettek heti rendszerességgel. A testmozgás és a fiatalos felszabadultság színtere ez a terem, s ahol egykor tornacipők nyikorgatták a parkettát, most glédába állítva sorakoznak a világ látta plakátok.
A DLA kiállítás egy szakmai mérföldkő, annak a prezentálása, hogy hová jutott eddig a művész. Ugyanakkor ezt a feszült, kanonizáló, klasszikusan művészeti intézményekben definiálódó eseményt Kiss Ferenc szó szerint játékba hozza a helyszínválasztással. Egyrészt fókuszba hozza az önazonosságot (a fiatalkori/sztereotipikusan őszinte identitást összekapcsolja a művészi/társadalmi identitással), másrészt intézmény kritikát gyakorol a helyszínválasztással, rámutatva a kortárs magyar (vidéki) művészek kiállítási nehézségeire (világ látta kollekció az iskolapadlón…).
Egy tornateremben a bordásfalak és tornaeszközök miatt nem lehet falra lógatni a képeket, így csak a parkettára helyezve sikerült őket prezentálni. Ennek az installálási módnak is megvannak ugyanakkor a művészettörténeti előzményei: Pollock dripping képei a padlóra helyezett vásznon születtek, utalva ezzel a művészet eredetére, ősi, mitikus létmódjára, jelen esetben a gyermekkor és a test őszinteségére. A padlóra helyezett képek közt való mozgás befogadóként is érdekes helyzetet teremt, hiszen a művek közt való „lavírozás” fizikailag is igénybe veszi a nézőt, testies tapasztalatokat idéz elő, játékba hoz, akárcsak a tornateremben űzött csapatsport. A covid miatt a tényleges bejárásra csak keveseknek volt lehetősége, és a kiállítás valós színtere a digitális tér lett.
Az Instagram napjainkban hasonlóképp működik, mint az egykori hirdetőoszlop: nyilvános prezentációs felület előbbi is, jóllehet, virtuális térben. Mindenestre az online kiállítás a digitális grafikától (technikai-és műfaji sajátosságaiból fakadóan) sokkal kevésbé áll távol, mint egyéb médiumoktól, például a festményektől és a plasztikáktól, s ezért nem is „árt” nekik, nem szembesülünk a Walter Benjamin által megfogalmazott auravesztés érzésével. A felülről fotózott, plakátokkal teli tornaterem képe felidézi az egyes tervek mikrovilágát, az installáció struktúrája az egyes képeken is megismétlődik, újabb egymásba játszást idézve elő a poétikus tér és a művek között. Ez a kép és a valóság közötti – a rendhagyó installálásból fakadó – átjárás gazdag értelmezési horizontot teremt az 54 képből álló válogatásnak, és az egyes képek értékein túl akcióművészeti alkotássá emelik a kiállítást.
Váraljai Anna
művészettörténész
