Az itt bemutatott két assemblage teljes egészében, olyan tárgyakból hoztam létre, melyeket urbexes kalandjaim során találtam a porban, a földön széthajítva, vagy épp ellenkezőleg gondosan egy sarok védelmébe helyezve, letéve. Nehezek lettek.
Húzták, nyúzták a cipekedő izmokat vagy „csak” a lélek köpte ki fuldokolva.
A sok volt, és elég volt, ilyen mementóit tuszkolom a hátizsákomba és zsebembe, viszem tovább a keresztet. Tudom már a rámozduló vádak kőzuhatagában, hogy urbexes szenttörvény, hogy semmit se hozunk el a terepről, érintés nélkül örökítjük meg a üres csendben kavargó por perspektívákra hámló omlását.
De tudva, sok példa vissza is igazolja, amit nem tudok elhozni, az elpusztul, rábontják az épületet, konténerbe kerül, a pokolba, a végső pusztulásba.
Elvarrtam, és összeférceltem a emlékek kollektív negatívjait, hogy
hogy vég nélkül folytatódjon a történet.…
a "szemét", mint információ hordozó , a hely szelleme után szabadon a szemét szelleme: genius purgamenti. Magán viseli az emberek és környezet szellemiségét, sugallja az adott tárgy okafogyottságát.…
A "szemét" az öröknek hitt értékek megkérdőjelezése.
Mi, meddig pozicionálható egy stabil helyen?
Mi magunk, meddig tartjuk a saját kijelölt helyünket "territóriumunkat"?
Meddig vagyunk képesek cipelni egy emléket?
Egy fetisizált tárgyat, hol tesszük le?
Letehető-e egyáltalán?
Aki felveszi, ott folytatja-e, a hol letették?
Mi lehet egy "szemét" karrierje?
Megszólítanak a kérdések, akár mennyire is kellemetlen, érintettek vagyunk.
Én felvesszem, hátha más terhe, emléke és feledése könnyebb, ahogy a szomszéd fűje is zöldebb. Az alkotás közben a kezeimmel tapintom, mások eldobott emlékeit, a használati tárgyaiban a napi rutinját, munkája verejtékét.
Istennek érzem magam, aki a semmiből tud teremteni valamit.
A szemétből való alkotás megtisztulást hozza alkotónak és talált tárgynak is.,a munkafolyamat maga a purgatórium.
A kész assemblage, az összevarrt fénykép negatívok lehetőséget adnak, hogy utolsó vacsoraként mindannyian leüljünk a telken a teraszra kivitt ünnepi asztalhoz, hogy demizsonból töltve koccintsunk a szülinapi torta elfújásához, a házasságkötés keresztelőjén.
A „szemét” alkotásba emelése az emlékműve minden „kis”EMBERI megaláztatás gyalázatának.
Az alkotói folyamat során kísérletet tettem arra, hogy a nyersanyagot az ö elvarratlan szálaival a "szemét" üzenetéhez férceljem, egy laza kontextussal túlmutasson a lomtalanítás rendszernélküliségén.
A személyes és idegen textúrán át, adjon válasz lehetőségeket arra, hogy az eddig felhalmozódott, kényszeresen összegyűjtött lomjaink és/vagy emlékeink, át transzformálhatóak-e műtárggyá.
Reményeim szerint a kész alkotások tükröznek, olyan emblematikus jelszavakat, hogy
"mindenki művész, minden tárgy lehet műtárgy"--Marcel Duchamp
és
„kezeljük a jelent múltként”. ---Sugár János.
A VAJDA LAJOS STÚDIÓBAN A 100 ÉVES A DADAIZMUS KIÁLLÍTÁSON SZEREPELT
