MAGYAR NÉPMESÉK / mesekönyv-sorozat

"Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, kidőlt kemencének bedőlt oldalában - volt egyszer 

egy öregasszony. Ennek az öregasszonynak a házához télen átal minden este fonóba járt tizenkét leány. A tizenkét leány közül tizenegynek volt már jegybéli mátkája, csak egynek nem, a legeslegszebbnek, akinek Kati volt a neve. No, ez igazán Isten csudája 

volt, de így volt, ha mondom, úgy láttam, mint ma, ott voltam, amikor beszélték, ott én.

Sokat kesergett, sírt a leány, hogy mindenkinek rendel társat az Isten, csak őneki nem, s nagy bújában, keservében azt találta 

mondani, hogy az ördögnek is szívesen lenne már a mátkája, csakhogy világ csúfjára pártában ne maradjon.

Ez így annyiban maradt, mondás: mondás, ahogy mondta, el is felejtette, de egy hét sem telt belé, hát amint a fonóba megy, 

s leül a székére, egy szép, ügyibevaló legény melléje telepszik, kelleti magát szép szóval, a leánynak megtetszik a legény, 

a legénynek is a leány, s ott mindjárt elmátkásodtak.

Hát ez így jó volt, ahogy volt, a leány énekelt nagy vígan a többivel, pergett az orsója nagy frissen, s egyszerre csak kiperdült 

a kezéből. Szól a mátkájának, hogy vegye föl, az le is hajol, a leány is lenéz a földre s hát uramteremtőm, akkor látja, hogy 

az ő mátkájának lólába van!​

..."

"​Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, hol a kis kurta farkú malac túr, volt egy király,

annak egy fia, János. Azt mondja egyszer a király a fiának, aki serdülő legényecske volt: 

- Eredj, fiam, láss országot-világot, hadd pallérozódjál. Úgy lesz belőled derék ember. 

Kétszer sem mondatta ezt János királyfi, tarisznyát vetett a nyakába, botot a kezébe, elbúcsúzott apjától, anyjától, 

s ment hetedhét ország ellen.

Amint megy, mendegél, találkozik az úton egy rettentő hosszú, vékony emberrel. Köszönti a királyfi, a hosszú ember fogadja. 

Aztán nézte, nézte János királyfi a hosszú embert, s szeme-szája tátva maradt a nagy erős csudálkozástól, mert ő még ilyen 

hosszú embert nem látott. Kérdezte: 

- Ki vagy te, mi vagy te, mi a mesterséged?

..."​

"Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy asszony. Annak az asszonynak, 

volt egy leánya. De ez a leány olyan lusta volt, hogy nem akart sohase dolgozni. Még a mezőn csak kapálgatott, de otthon házimunkát, semmit se végzett. Hiába mondta az anyja, vedd csak elő a guzsalyt, fonj egy nyújtást, szőjéI csak, varrjál csak. Nem akart a leány 

semmit se megtanulni.

Az asszony egyszer erősen elkeseredett. Elővette a nádpálcát, s adjad neki! De a leány nem várta, hogy üssék, kifutott az udvarra, 

az udvarról a kapun ki az utcára. Az anyja futott utána, s ahol csak érte, ütötte. Hát, ahogy veri a leányát, jön velük szembe egy szekér,

a szekéren egy legény hajtja a lovakat. Meglátja, hogy az asszony veri a leányt. Megállítja a lovakat, s kérdi: 

- Ugyan bizony, édes néném, kend miért üti azt a leányt annyira? Mit csinált, mivel érdemelte meg?

Az asszony megállt a veréssel. Megnézte jól a legényt, s gondolta magában, hogy jó lesz egy kicsit szépíteni a dolgon. 

Hátha ebből még leánykérés is lenne. Azt feleli ezért erre a legénynek.  

- Hogyne ütném, amikor olyan ügyes ez a lány, hogy a kezében a dolog soha nem áll meg. Egész nap csak fonna s fonna. A guzsalyt, 

ha kiveszem a kezéből, akkor hamar áll neki vani. Ha a vanivalóját eldugom, akkor ül a szövőszékhez. A múltkor is két hétig volt 

beteg, a doktorhoz kellett vigyem, annyit dolgozott. Még a holdvilágnál is jár a keze.

- Hej - gondolta magában a legény-, hogy kellene nekem ez a leány!

...”