Nagyszüleim antik, múzeumszerű nappalija gyermekkoromban a varázslatos palotát, később a szigor és fegyelmezés helyszínét jelentette számomra. Ma már csak egy tompa, torokszorító érzést kötök a szobához, ami egyrészt a gyerekkori nosztalgiából, másreszt a negatív élmenyékből alakult. Ambivalens és bizarr érzések, amelyek nehezen értelmezhetőek.
Sorozatomban egy - hangulatában erősen a nappalit idéző - panzióba helyeztem életem legnegatívabb emlékeit. A saját történeteimen keresztül próbáltam választ adni arra a kérdésre:
Szépülhetnek-e nosztalgiává az idő múlásával azok a sérelmek és tragédiak, amik minket érnek?
